Zsille Gábor a minap váratlanul feltárta szerkesztői múltam emléktárának már-már pókhálóval átszőtt bejáratát, amikor kézbe vettem a Magyar Napló kiadásában megjelent Örökség, múlandóság című tárcákat, esszéket, kritikákat és beszélgetéseket egybegyűjtő új kötetét. Mindjárt a könyv elején a Szerkesztőség jelzéssel ellátott rövid mementójának olvasása közben felidéztem, hogy jómagam kereken harminc esztendővel ezelőtt nyomtam le utoljára Kolozsváron annak a szivarfüstszagú ajtónak a kilincsét, amely mögött írólábak koptatta zöld linóleumszőnyeg vezetett be az egykori Utunk redakciójánál eltöltött húsz esztendő zajló eseménysorába. Zsillének nem ismeretlen az effajta világ. Érzékletes ecsetvonásokkal ragadja meg és veti össze a napilapok, hetilapok vagy havonta napvilágot látó folyóiratok berkeiben csörgedező, esetleg zakatoló redaktori munka szélsőséges hangulatait. Mert belát a szuffiták mögé is; jó-vadász szemeit nem csalják meg a mázolt díszletek. Akárcsak egy rátermett festő, ő is pontosan tudja, hogy minden szürkeség a tiszta színek változó arányú és minőségű keveredésének szüleménye, így nem esik nehezére a hétköznapok dermedt monotóniái mögött sem észrevenni és látva láttatni az eredendő harmóniákat, a megvezetésre alkalmas maszkok mögött itt-ott megbúvó tiszta arcvonásokat. Nekünk, íróként, rajzolóként, számtalan apró toll- és ecsetvonás egymásra épülő rendszereiből áll össze a nagyvilág. Egy lapkiadó pedig nem egyéb, mint sajátos gravitációs erőteret generáló, ilyen személyes világokat magába szippantó parányi univerzum. Ahol a szerkesztő a kötéltáncos. Munkája folyamatos egyensúlytartást jelent a szerző, az elvárások és önmaga meggyőződése között –, bár így némileg sommásan próbáltam a lényeget megfogalmazni. Olykor persze meg-megrezzen alatta is a sodrony, ha valamilyen irányba kelleténél jobban elbillen a balansz, de a jó öreg gravitáció marad mindvégig rendíthetetlen, megteszi, ami lényege: vagy helyre áll a kezdeti nyugalom, vagy isten ments, máris beköszönhet a tragédia.

A fent idézett Zsille tárca említést tesz arról, hogy még a nyolcvanas évek tájékán az Új Írás folyóirat egyik szerkesztőségi szobájának falán méretes betűkkel volt olvasható: A szerző nem ember. Na mármost, hogy pontosan mi lapulhatott meg e többértelmű gondolat hátterében, elsősorban az tudhatta, aki a mondatot akkor és ott megfogalmazta; jóhiszeműen feltételezem: vagy a művészi teremtő erő fenségességére/emberfelettiségére tett célzást, vagy a kézirat szerkesztése során felmerülő érzékeny beavatkozások megvétózhatatlan elfogadtatására utalt. Másra nem gondolnék. És lám, itt ugrott be, hogy az Utunk irodalmi-művészeti hetilappal összevetve, személyes emlékezéseim tárházából magam is tudnék – igaz némileg eltérő tartalommal –, de mégis egyfajta analógiát felhozni, amikor péntekenként, a lapzárták felpörgésének idején szemünk előtt egyetlen frázis-féle lebegett, szó szerint: A papír nem nyújtható és a szerkesztő is ember. Csakhogy itt már távolról sem annyira rejtélyes a tartalom, mivelhogy félreérthetetlen utalás történik a szerkesztő hétről-hétre ismétlődő sziszifuszi küzdelmére a lap terjedelmi határainak kötöttségei miatt, ami visszatérő rémként telepedett rá az egyre tornyosuló anyagok mennyiségére. Hiszen akkorra már igencsak szűkössé zsugorodott a nyilvánosság előtti megjelentetés lehetősége. Elszomorító volt mindannyiunk számára, hogy a papír nem nyújtható úgy, mint a kőttestészta, meg aztán a szerkesztő is csak sima ember-molekulákból formáltatott, minden fajta varázserő nélkül, már a kezdetektől fogva. Ezért a pénteki lapzárták áldozatokat követeltek, és még a legjobb lelkű szerkesztő sem tehetett többet, mint amit akkor egy szerkesztő egyáltalán megtehetett. Addig nyújtózkodott, ameddig az újságpapír ért.

Árkossy István