Sokan rossz dolognak vélik az alázatot, a megalázás fogalmával azonosítják, lealacsonyítónak tartják. A szónak természetesen több olvasata van, hiszen mást jelent, amikor bibliai értelemben gondolunk az alázatos szívre, vagy megalázkodásra az Isten előtt, mint amikor a munkánkkal kapcsolatosan vagyunk alázatosak, vagy egy másik emberrel szemben. Ritkán és egyre ritkábban cél alázatosnak lenni. Ha azonban megpróbáljuk a szó nemesebb értelmét meglátni, alázatosan közelíteni a fogalomhoz, talán könnyebben válik célunkká az alázatosság maga. Nyelvünk megannyi érdekessége közé tartozik, hogy csupán egyetlen hang választja el a gyalázattól, mint ahogyan az igazságot a gazságtól.

Azt hiszem, minden munkában, így az irodalmiban is szükségszerű az alázat. Hogyan volnánk képesek a tanulásra, vagy annak belátására, hogy nem tudunk mindent, ha nem születne meg bennünk az alázat? Hogyan is lehet alkotni emelt fővel, gőggel a lelkünkben, miként tudnánk megfogadni javaslatokat?

Pályakezdőként gyakran kaptam olyan tanácsot, ami első ízlelésre bizony keserű volt. Azután egy bizonyoson ponton túl már köszönetet is tudtam mondani az oktatóimnak a jó szándékú és építő kritikáért. Úgy hiszem, a lélek is tanítható. Sőt, ha hozzászokik az alázathoz, már értelmetlennek találja a gőgöt. Világossá válik, igazzá, szinte kézzelfoghatóvá a bibliai idézet, miszerint aki magát megalázza, az felemeltetik.

De nem csupán a tanítók, éltes emberek, szülők felé születik – a szó tiszta és nemes értelmében – alázat az ember lelkében, nemcsak „részenként” leszünk alázatosak. Minden téren megtörténik a változás, eltűnik a gőg és a fennhéjázás, új és felemelő érzés kerül a helyére. Az alkotó, mint általában, újra nehéz helyzetben találja magát, hiszen ha már megtanulta az alázatot a tanítója, és a műve iránt is, s már nem akarja beleerőszakolni az akaratát egy alkotásba, hanem engedi, hogy kibontakozzon a mindenek feletti jó, akkor újabb problémába ütközik, már az első közlés után. Bár manapság az online felületeknek köszönhetően mindenki megnyilvánulhat, az első valós közlés mégis csak az, amikor a szakma által ismert és elismert irodalmi lapban jelenhet meg valaki, legyen az online vagy nyomtatott felület. Ilyenkor a legnagyobb kísértés talán a kérkedés, a büszkeség, hiszen az alázat egy magasabb lelki állapot, s mennyivel könnyebb valakit lehúzni egy magasabb helyről, mint oda fölsegíteni. – A megjelenést, megjelenéseket követően a dicséret, a különböző rangok, kitüntetések folyvást ilyen helyzetekbe kerítik az író embert.

Hogyan lehetséges hát megtalálni az arany középutat? Hogyan maradhat valaki valóban alázatos és nem álszerény, miközben folyamatosan azon kell dolgoznia, hogy írásai minél több emberhez eljussanak? – Nincs rá biztos recept. De visszanyúlhatunk Isten szavához: törekedj a bölcsességre.

Lőrincz P. Gabriella