Vannak dolgok, amikről nem beszélünk. Egyik ismerősöm szerint ilyen téma a halál, a vakság, a süketség, a bénaság, melyekről nem is írhatunk, vagy ha mégis, akkor nagyon óvatosan. Ezek a tabuk. Esetükben úgy tűnik, az óvatosság azt jelenti, hogy inkább öltöztessünk fel egy problémát, mintsem csupaszítsuk le azt. De miként lehetne őszintén beszélni valamiről, ha az be van bugyolálva, és nem látjuk a nyers valóságot? Bizonyos dolgok akkor is az életünk részei, ha kellemetlen beszélni róluk. Sajnos manapság a tapintat fölénk magasodott, s kétszínűvé tette az embereket. A mondás szerint „akasztott ember házában nem beszélünk kötélről” – persze, hogy nem, hiszen jobb megállni a ház előtt és azon csámcsogni, vajon hogyan történt. Nem mondjuk ki a gyermekről, hogy béna, azt mondjuk, sérült. Én egy béna, tolószékes fiú édesanyja vagyok. – Ő maga is tudja, mi a baja, ismeri a béna szót. De tovább megyek, Jézushoz is vittek vakot, süketet és bénát is. Nem azt mondták a Mesternek, hogy hoztunk egy különleges bánásmódot igénylőt.

Vajon miért nem akarunk bizonyos dolgokkal szembesülni? Sokkal egyszerűbb egy vaktól megkérdezni, hogy mióta és mitől vakult meg, mint összesúgni a háta mögött. Ha nem mondta volna el több vak ismerősöm a történetét, sokkal kevesebb lennék. Ezek az emberek többnyire nem lesznek jobban, éppen ezért ez az a kérdés, amit a legkevésbé akarnak hallani. Hiszen nem vakbélgyulladásról beszélünk, nem nátháról, nem betegségről, hanem egy állapotról.

A valóságunk, a hétköznapjaink összefonódnak másokéival. Csodálatos dolgok történnek azokkal az emberekkel is, akik különböző rendellenességgel élnek. Az autista gyermekek szülei épp olyan büszkék gyermekükre, mint bárki más, sőt, szívesen megosztják a történetüket, még erősödnek is tőle és erőt is adnak. A magam részéről azt tapasztaltam, hogy minél többször meséltem el, mitől béna a fiam, mitől volt vak a nagymamám, az egyre közelebb vitt az elfogadáshoz, mindinkább belenyugodtam és nem beletörtem az életembe.

Tabu az, amit annak tartunk. Félelmeink, értetlenségeink az ismeretlennel szemben gyakran azt eredményezik, hogy már nem nevezzük nevükön a dolgokat, így azok szépségeit és valós fájdalmát sem vagyunk képesek megérteni. Gazdag nyelvünket kihasználva szinte elrejtőzünk a szavakba, ha valaki meghal, azt mondjuk, hogy elment, mert finomkodni akarunk. A tabu e formája rejtőzködés és félreértések, kellemetlen helyzetek kialakulásának gyökere lehet. Az élet csodálatos, elejétől a végéig, a fogantatástól a halálig – az együtt töltött idő teszi azzá, még akkor is, ha néha csak rövidre szabott.

Lőrincz P. Gabriella