Thaiföld legészakibb részén, közel a burmai és laoszi határhoz található az Alvó Hölgy Hegye, helyi nyelven Doi Nang Non. A közeli kilátóról letekintve, vagy akár a Google műholdas térképét szemlélve jól látható az alvó nő alakjához hasonlatos hegy. A legenda szerint élt egyszer, az ősi időkben egy gyönyörű hercegnő, Jao Mae Nang Non – ez nagyjából azt jelenti, hogy a fekvő istennő –, aki, mint általában a gyönyörű hercegnők, szerelembe esett a lovászfiúval. A kapcsolatuk rangon aluli, tehát tiltott volt, ezért amikor a hercegnő teherbe esett, egy barlangban rejtőztek el. Amikor a fiú elhagyta a rejtekhelyüket, hogy élelmet szerezzen, a király (a hercegnő apja, ugye) serege elfogta és kivégezte őt (ez az európai mesékben is hasonlóan történt volna). A hercegnő, amint tudomást szerzett a szomorú eseményről, hasba szúrta megát, és meghalt. Véréből keletkezett a barlangon átfolyó patak. A barlang neve Tham Luang Nang Non, „a fekvő istennő barlangja”, és arról híres, hogy bő tíz napja a mélyében rekedt tizenkét fiatal focista meg az edzőjük. Étlen, szomjan, és nagyon-nagyon sötétben. Búvárok ugyan megtalálták őket, de a kimentésükig talán hónapokig várni kell. Behordanak nekik táplálékot, ruhát, meg ami szükséges – megkezdődött az esős évszak, hirtelen leszakadt az ég, az istennő vére pedig hirtelen megduzzadt, és elárasztotta a járatok nagy részét. A Jao Mae Nang Non szentélyéhez közben egyre többen járulnak gyertyákkal, füstölővel és a kéréssel: a fiúk szabaduljanak ki. A hercegnő szellemén múlhat életük-haláluk.

A világ barlangjai tele vannak mindenféle mitikus lénnyel – bár, ahogy az évszázadok teltével egyre kevesebben hisznek bennük, számuk megtizedelődött, hiszen abból táplálkoznak, hogy elhisszük létüket. Hidra meg Polüphémoszküklopsz barlangban lakott. Sárkányok, trollok, gnómok és törpék is a mi világunk és az alvilág közötti járatokban rendezkedtek be. Hol vannak ők mind már – valamivel több, mint tíz év barlangjárás alatt nem találkoztam egyel sem. És vélhetően nem azért, mert jól elbújtak…

Egy francia barlangász, Michel Siffre 1962-ben két hónapot töltött a föld alatt, egy alpesi jégbarlangban. Testhőmérséklete 34 fokra hűlt, de ettől eltekintve minden jól ment: olvasott, írt, barlangot kutatott, illetve ébredés után, étkezéseknél, valamint lefekvés előtt mindennap telefonált a felszínen lévő kollégáinak, akik ilyenkor egy rövid pszichológiai tesztet is elvégeztettek vele. 63 nap után jött a felszínre. Ekkor 23 éves volt.

Mivel az izolációs teszt jól sikerült, tíz év múlva megismételte, akkor már hat hónapnyi magányt tűzve ki célul. Végül 205 napot töltött a texasi Del Rióhoz közeli Midnight barlangban. Szinte beleőrült – összezavarodva, súlyos depressziótól szenvedve jött ki a fényre. Ő volt az első, aki önkéntesen ennyi időt töltött teljes magányban a föld alatt. Alváskutatási adatainál (a cirkadián ritmusa teljesen felborult, 18 és 52 óra között váltakozott a fél év alatt) talán fontosabbak a pszichológiai tapasztalatok: az izolációval súlyos mentális és lelki zavarok járnak, valamint romló kognitív teljesítmény.

Harmadik kísérlete során, 1999 végén – 2000 elején újabb hetvenhat napot töltött magányban a dél-franciaországi Clamousse barlangban, már 61 éves volt. Az eredmény: Siffre úgy tudta, hogy mindössze hatvanhét napot volt alant – egy riporternek pedig azt nyilatkozta, hogy a memóriája teljesen tönkrement, s arra sem emlékszik, mit csinált egy nappal korábban.

Minden esély megvan tehát a testi épségük megőrzésére. Az elméjük, a lelkük van kitéve maradandó sérüléseknek. Szívből remélem, hogy Jao Mae Nang Non szelleme kisegíti a pórul járt focicsapatot a bajból. Akkor is, ha felelőtlen szamarak, akik nem vették figyelembe a tiltó táblák üzenetét. Pedig a kutya tényleg harap, kihajolni valóban veszélyes, a magasfeszültség megráz – a víz pedig, bármily hihetetlen, hirtelen emelkedik.

Hosszú és eredményes életet!

Király Farkas