A legkülönfélébb témák özönében az is megér egy röpke fejezetet, hogy számtalan jópofa eset fűződik a nevekhez. Bizony, olykor megesik, hogy a latin bölcsességnek megfelelően a „nomen” csakugyan „omen”. Vannak például bizonyos családnevek, amelyek birtokában korántsem mindegy, milyen foglalkozást választunk. Az egyik közszolgálati tévécsatorna híradójában rendszeresen megjelenik a felirat: „Operatőr: Kukucska Zoltán.” Az ezredfordulón ismertem egy fiatal nőt, akinek a vezetékneve Hideg. Állami köztisztviselőként dolgozott, két éven keresztül heti rendszerességgel találkoztam vele, megfigyelhettem viselkedését a munkatársaival – ám soha, egyetlen pillanatra sem láttam mosolyogni. A legkedvesebb bókok, a legjobb viccek hallatán sem engedett fel az arcát dermesztő fagy. Nem félek kijelenteni: Hideg asszonyság a legridegebb ember, akihez mindmáig szerencsém volt.

Krasznahorka a szláv nyelvekből fordítva annyit tesz: szép domb, szép halom. Így hát igazán méltó egybecsengés, hogy Krasznahorkai László egyik elbeszélése a Széphalom Könyvkiadónál látott napvilágot. Továbbá: mindig meghatottságot érzek, amikor egy-egy cukrászdában felfedezem, hogy a vitrinben egymáshoz tapadva díszeleg a Rákóczi-túrós és a Károlyi-túrós. Milyen szép történelmi kiengesztelődés – még úgy is, hogy e sütemények elnevezésének vajmi kevés közük van a híres történelmi személyiségekhez… S az is módfelett érdekes, hogy a pákozdi síkon 1848-ban látványosan leszerepelt horvát tábornok, Jellasics (akiről Petőfi azt írja: „fut Bécs felé Jellasics, a gyáva”) egyenes ági leszármazottja, egy fiatal nő 2005-től néhány évig Pákozdon lakott. Éppen oda, az egykori csatamező melletti szolgálati lakásba sodorta a történelmi sors…

Évtizeddel ezelőtt az egyik fővárosi kórházban dolgozott egy sebészorvos – remélhetőleg ma is jó egészségnek örvend –, akinek a becsületes családneve: Hentes. Doktor Hentes naponta operált, közmegelégedésre. Igen, a nevek beszélnek. Milyen szívmelengető azt olvasni egy pesti reklámtáblán: „Kalpagos Mihályné kalapkészítő”. Azt is érdekesnek találom, amikor egy Papp vezetéknevű férfit pappá szentelnek, vagy jogásszá avatnak egy Bíró nevűt. És az élet ezernyi módját leli a bájos helyzetkomikumnak. Például 2010-ben a savanyúkáposztájáról nevezetes Vecsés plébánosa Káposztássy atya volt. A szomszédos település, Üllő papja pedig: Kovács.

A következő eset egy Bense nevű ismerősömmel történt a nyolcvanas években. Diákként egy különösen nehéz vizsgát kellett letennie, hosszan várakozott az egyetemi folyosón, végül sorra került. Bekopogott a hatalmas ajtón, lenyomta a kilincset, és fél lábbal belépve, félénken azt mondta: „Bense vagyok.” Mire a szigorú professzor: „Maga benn sincs? Akkor menjen ki!”

Anyai dédapám, Szép Imre rangos pesti ügyvéd volt a harmincas-negyvenes években. Nevével ellentétben – finoman fogalmazva – nem számított férfiszépségnek. Történt, hogy valami kacifántos per kapcsán bemutatták egy Nagy nevű ügyésznek, aki kétméteres testmagassággal büszkélkedett. Dédapám a kézfogást követően kifakadt: „Uram, ha én olyan Szép lehetnék, mint amilyen Nagy ön!”

Végezetül még egy történet, amelynek főszereplője a huszadik század derekán oly népszerű bencés hitszónok, Szunyogh Xavér Ferenc. Egy alkalommal civil ruhában utazott a vonaton. Rettentő zsúfoltság volt. Ki akart menni a mellékhelyiségre, s ahogy a szűk folyosón üggyel-bajjal kerülgette az embereket, egy hirtelen rándulásnál teljes testsúlyával – százhúsz kilót nyomott – rálépett egy alig hatvankilós férfi lábára. A madárcsontú a szerzetesre nézett, és azt ordította: „Elefánt!” Mire az atya szelíden kezet nyújtott: „Szunyogh vagyok…”

Zsille Gábor