Pedig nem kezdődött jól a napom. A vonat tízperces késéssel indult, aminél nagyszerűbb hírt aligha kaphat az az utas, aki inaszakadtából rohant fél kilométert azért, hogy időben a peronra érkezzen. Ha tudom, nem loholok, sőt egy palack üdítőt is vásárolok az útra, a légkonditól valahogy mindig kiszárad a torkom, kikapcsolni pedig nem lehet a honi vonatokon (na jó, máshol sem). De az igazán emlékezetes pillanat az volt, amikor beléptem a fülkébe, köszöntem az ott egymagában üldögélő hölgynek, aki közölte velem, hogy a vagon végig üres. Kérdeztem, hogy ezt azért mondja, hogy menjek máshova? Nem, nem, csak ugye ha dolgoznék vagy valami, a vagon végig üres. Nyilván átültem egy másik fülkébe, a kalauz nem kötött belém, mindennap előfordulhat, hogy az első osztály feltöltetlen, az utazók pedig nem a saját helyükre ülnek, hanem oda, ahol kényelmesebb nekik. A lényeg: ilyen szépen még sosem hozták a tudomásomra, hogy nemkívánatos társaság volnék. (Alig fél perccel később egy újabb kellemetlen úriember lépett a hölgyet tartalmazó fülkébe, ő viszont ragaszkodott a bérelt helyéhez. Remélem, a megfelelő módon szórakoztatta útitársát…)

Az utazás is rendhagyó volt. Ahogyan újabban vonatozás közben mindig, elővettem a számítógépem, és kihasználva a viszonylagos nyugalmat, dolgoztam egy sort. (Pontosabban 95 sort.) Kritikaféleséget írtam egyik barátom könyvéről. Korábban is cselekedtem már ilyet, ám most először fordult elő, hogy nem számíthatok visszajelzésre a szerzőtől. Hogy örökre eltávozott ismerősöm művét kelljen méltatnom. Bizarr érzés volt, azt hiszem, sokáig fogok emlékezni erre a vonatozásra, ahogyan minden bizonnyal Bréda Ferencre is.

Délután aztán tovább izgulhattam, mert ha az ember vonattal megy valahova, majd frissen vett kocsival utazik onnan vissza, abban mindig van némi kihívás, némi bizonytalanság, némi jajistenemcsaklenepukkanjonalattam.

Szóval nem a legjobb formámban ültem be az iskolai gálaműsorra, fáradtan amúgy is rám tör a tömegiszony, nagyon, de mivel iskolaváltás (nem, nem az enyém) miatt ezzel a társasággal már nem fogok találkozni, erőt vettem magamon, és – meglehetősen maradi módon fényképezőgéppel a nyakamban – bevonultam a több száz szülő és magasba emelt mobiljaik közé. A fal mellett húzódtam meg, gondoltam, ott nem lengetik be az orrom (az objektív) elé a telefont (jól gondoltam). És akkor bekövetkezett az, amit nem hittem volna: valami, ami a katarzishoz lehet a legközelebb. Részt vettem néhány iskolai gálán, igazából mindig jó volt, de idén kivételes teljesítményt nyújtottak a gyerekek meg a tanárok. Jobbak voltak, mint az unott profik, Michael Jackson ezerszer látott-hallott zenéjére a modern táncosok ugyanolyan erős koreográfiát tudtak komponálni és előadni, mint a néptáncosok a maguk zenéjére, a Pál utcai fiúk parafrázisa is remek lett, a színi jelenetek pedig rendesen megnevettettek – nem sorolok fel minden műsorszámot; akár havonta megnéznék egy hasonló színvonalú előadást (na jó, a balett nélkül valahogy meglennék…). A színpadról miden másodpercben csak úgy sugárzott a lelkesedés – nem tudok jobbat kívánni, csak hogy minden fellépőben maradjon meg ez a temérdek pozitív energia. Ahogy bennem is.

Köszönöm szépen a feltöltődést (is), Bocskai István Általános Iskola!

Király Farkas