Ha nem hívják fel rá a figyelmet, az olvasónak talán fel sem tűnik, a kritikusok viszont kiemelten foglalkoznak az irodalmi szövegek újraközlésével egy újabb köteten belül. Ez az olvasót általában nem zavarja, néhány szakmabelit azonban annál inkább. Ha nincs mögötte különösebb indok vagy cél, akkor az újraközlés valóban nem kifejezetten szerencsés.

Mindez azért jutott eszembe, mert nemrég egy olyan verseskötetem jelent meg, amelyben régebbi és új írások is vannak. Egy könyv publikálása minden szerző életében nagy dolog, legyen szó új, régi, vagy válogatott művekről. A lelkes előkészülettől a megjelenésig, az első bemutatóig, s aztán a kötetről szóló minden recenzióig, kritikáig, addig, míg újabb könyv nem születik a tollából, a legújabb kötet lesz a legkedvesebb.

A kézirat leadása előtt döbbentem rá, hogy bár eddigi könyveim is elérhetőek az olvasók számára, mivel interneten mindhárom megtalálható, és ugyan minden évben részt veszek a Könyvhéten, ahol beszerezhetőek a Kárpátalján megjelent versesköteteim, mégis ez lesz az első olyan kötetem, ami Magyarországon lát napvilágot. Akkor tisztult le bennem, hogy nem szeretnék csupán új verseket látni a megjelenő könyvben. Szeretném, ha az anyaországi olvasók, akik esetleg most olvasnak tőlem először, nem csupán az új írásaimmal találkoznának, hanem megismerhetnék azokat a verseket, amik korábban születtek. Sokat tépelődtem, kikértem a barátaim, a szakmabeliek tanácsát, többnyire azt javasolták, hogy válogassak a versek közül, hiszen új közönség, más kiadó, más terjesztés lesz a mostani, mint az eddigi három kötetnél volt.

Igazuk lett. Bár minden félelmemmel és bizonytalanságommal sokáig küzdöttem, végül megnyugodtam: a válogatás – az olvasói visszajelzések alapján úgy tűnik – célba ért.

Aki egy válogatás kapcsán azt veti a szerző szemére, hogy „biztos nem írt újat”, nem gondol arra, hogy a dolgok okkal történnek. Minden egyes vers megírására, körülményeire jól emlékszem, és nem feltétlenül ártalmas dolog a számvetés, a visszatekintés a szerző életében.

(S az is tény, ok nélkül nem jó ugyanazokat az írásokat minden kötetben, vagy minél többször megjelentetni. – Megesett, hogy le kellett beszélnem a szerkesztőt egy versem sokadik utánközléséről, mert terhesnek éreztem újabb publikálását…)

Egyik kedves ismerősöm a könyv olvasása után fölhívott, mondván, hogy emlékszik, mikor írtam az egyik benne szereplő verset, mert épp együtt voltunk, és nagyon boldoggá tette, hogy újraolvashatja. Megható és jóleső érzés az ilyesmi. Ahányszor felolvasok ebből a kötetből egy régebbi írást, mindig arra gondolok, hogy az új közönség: új szeretet – ami mindig értékes és becsülni való.

Lőrincz P. Gabriella