Kirakodóvásár van az erdélyi városban. Szól a muzsika, egyszerre több helyről is, mert az úgy jó, legalábbis valakiknek. Asztalok, állványok mindenfelé, telis-tele különböző portékákkal. Itt posztóból sajtolt kalapokat árul a gyártójuk – árulás van, eladás nincs. Ott automata gépben készül a fánk: egy kar kiszakítja a tésztát, megformázza a fánkot, felhelyezi a futószalagra; aztán a futószalag bevezeti egy forró olajjal tele edénybe, és pont annyi idő alatt viszi rajta keresztül, amennyi a megsüléséhez szükséges; majd a szalag kivezeti a fánkot az olajból, és a csokicsorgató alá viszi – tiszta Amerika. Amott agyagot gyúrnak, gyúratnak a kiskölykökkel némely népi mesterek; festék is van bőven, ecset is, dolgoznak a gyermekkezek, van móka meg kacagás. Remek az idő, olyan rövidnadrágos, hideg sörös.

A forgatagban hihetetlen lassúsággal sétafikál egy fura szerzet: öt-hatéves forma, szőke, kék szemű kislány. Egyszerű, halványkék ruhácskát visel, papucsot zokni nélkül, s ezekhez egy termetes nyalókát hordoz, szinte cipel. Elindul, tesz négy-öt lépést, megáll az árusnál. Ha magasabb az asztalnál, akkor elidőz, bámulgat. Azt hinnéd, hogy vásárolna valamit, ám nincs sem zsebe, sem egyéb alkalmatossága, amiben pénzt tarthatna. Hát persze: azért nézelődik az ártatlan szemeivel, hogy számalomból valamelyik kereskedő valami vásárfiát nyomjon a kezébe. De ez nem történik meg. Sebaj, egy-két perc múlva az ártatlanság eme megtestesülése továbbcsoszog a következő árushoz, s ott folytatja a bámészkodást.

Az egyik pavilonban az asztalokon rengeteg a játék. Kínai plüsskutyák és macskák váltakoznak indiai varázspálcákkal és kardokkal, számos hangszer(nek tűnő tárgy), labda meg egyéb gyermekeknek való dolgok ülik meg a faforgácslapokat. Az asztalok mögött két asszony tesz-vesz, két fiatal cigányasszony. Erős hajuk majd’ karvastagságnyi copfokba fonva, virágos ruházatuk mintha vadonatúj volna. Arról mesélnek valakinek, aki szemet vetett a háttérben pihenő balalajkákra, hogy azok nem eladók, hanem a saját hangszereik, amiket mindenhová magukkal visznek. Á, hogy miért nem zenélnek inkább, minthogy itt tespedjenek? Mert a férfiak már azért is folyton veszekedtek velük, mert eljártak a népzenész tanfolyamra. Amiről oklevelük is van, igen. De a zenélés akkor is a férfiak dolga, igen.

Idővel, csissz-csossz, a játékos pavilonhoz érkezik a kék szemű, apró szőkeség. A nyalókája némileg megfogyott, a kislány kitartása azonban nem csappant: álldogál az asztalok előtt, lassan, komótosan pásztázza tekintete a játékok seregét, mintha örökre eszébe akarná vésni a látványt. Hogy játékok híján legalább azoknak képeivel játszhasson, mint általában a szegény és árva kislányok.

– Te mit csinálsz itt egyedül? – kérdi tőle szigorúan az egyik copfos asszony.

A gyermek riadtan felnéz.

– Kivel jöttél? Hívd ide anyádat! – folytatja a nő.

A kislány kihúzza szájából a nyalókát, szeme csillogva könnyesedik. Az asszony valamit megért.

– Én cigányné vagyok, tudod-e? Olyan, aki elviszi a gyerekeket!

A lányka elpityeredik, és elszalad. A nő is könnyezik, megmarkol egy plüsscicát, indulna vele, de aztán eltűnik a pavilon hátterében. Az eldobott nyalókán pedig lassan, nagyon lassan kezd megülni a por…

Király Farkas