Képeslapot találtam a postaládámban. Hagyományosat, akár úgy is mondhatnám: ódivatút, egyik sarkán kissé megtörve, recézett széllel, valódi bélyeggel hitelesítve, körpecséttel ellátva. És persze, kézzel megírva. Világot járt, utazott, nem számítógépen érkezett, nem a képernyő ömlesztett tömegű napi levélrácsainak információhalmazából villant elém. De tán még az is elképzelhető, hogy két-, esetleg négylovas postakocsi tűnt fel meglepetésszerűen kapunk előtt párát ziháló fekete ménekkel, röpke időre megpihenve a tekervényes utca hegynek támaszkodó kaptatója után. Viszont postakürt hangját nem hozta felém távolból a szél – máskor illik majd jobban fülelnem –, és erősen sietős lehetett a futár, mert mire kezembe került a küldemény, addig már rég bottal üthettem a sosem látott bakon ülő ismeretlen személy nyomát. A hagyományos, ódivatú, egyik sarkán kissé megtört képeslap viszont egyetlen pillanatig sem volt illúzió: hívogatón kandikált felém hófehér levéldobozából. Meg kell mondanom: némileg váratlanul ért látványa, mivel lassan hozzászoktam: manapság főként nyúlánk borítékok surrannak be nap nap után levélszekrényembe kifizetésre váró kötelezettségek felszólító módban megfogalmazott üzeneteivel. Ám ezúttal Bordeaux-ból érkezett az anzix, művészettörténész ismerősömtől, aki gyakorta fordul meg francia földön, kivált neves múzeumokban, és lám, ezúttal is futotta idejéből néhány idilli pillanatra – talán egy hangulatos sikátor kiskávézójának teraszán megpihenve –, hogy még tovább szője legutóbbi beszélgetésünk légben abbamaradt fonalait. Amint elnéztem a színes ábrát, átéreztem, a képkiválasztás sem a véletlen műve, mivel célzatosan olyan helyszínre röpített magával, ahol én is igen jól érezhetném magam. Túlfelől viszont, öröm volt látni, ahogy az ívesen formált betűk rajzolatának személyes íze-zamata életre keltette a levélírás elsuhant pillanatát. Az opus manum sugalma, a kéz teremtő nyoma átélhető együttlétet varázsolt elém. És sejtem, csupán a hely hiányában lett a szöveg annyi, amennyi, mivelhogy sok más üzenni való is akadhatott volna a műremekek effajta birodalmából, ezt érzékeltették az egymást követő, lefelé egyre inkább sűrűsödő sorok. Szép lehet a kézzel leírt gondolatfüzér. Nekem felidézi a kódexek parádés korát, a rajz és írás „sohatöbbénemvolt” csodálatra méltó együttállását, aminek Gutenberg világraszóló leleményessége vetett véget egy váratlan csapással egyszer s mindenkorra. Persze, határtalanul tiszteljük a mainzi mester teremtő szellemét, de világrengető találmányával tagadhatatlanul a „sorozatgyártás” koronázatlan előfutáraként határozta meg önmagát. Mi pedig szeretjük a különöset, az egyedit, ami kizárólag hozzánk szól, ezt próbálta korrigálni a későbbiekben megszületett ex libris műfaja, vagy utolsó lehetőségként a máig használatos, szignóval ellátott dedikáció. A fakszimile viszont placebóként él tovább, mert ha nincs eredeti, néha még a tükröződésnek is örülni lehet. Az egykor ólomba megálmodott Gutenberg-galaxist születő digitális csillaghalmazok készülnek elnyelni, és nem is évmilliárdok múlva. Közben műtermem csendjében a monitoron csilingelve hullnak alá a „személyes” üzenetek kék egyenruhába bújtatott uniformizált sorai; mintha az Idő – kaján mosoly kíséretében – így szeletelné fel látványosan a napot, az órákat, a perceket. Aztán egy határozott mozdulat a billentyűzeten és a képernyő palástja szófogadón megadja magát: lesz belőle lyukas, hűvösen sötétlő, fekete nihil. Az imént érkezett küldeményt pedig a többi mellé elteszem. Mert van egy avítt szokásom: ha tetszik, megőrzöm őket. Mint ahogy most már ezt is. A hagyományos, akár úgy is mondhatnám: ódivatú, egyik sarkán kissé megtört bordeaux-i képeslapot.

Árkossy István