Egy héttel ezelőtt, vasárnap részt vettem egy szakmai fórumon a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A Fordítástámogatási Iroda a Könyvfesztivál hétvégéjére szervezte a magyar irodalom francia és német fordítóinak találkozóját, és ebből az alkalomból délután kerekasztal-beszélgetést tartottak. Ennek egyik szereplője voltam én, a Magyar Írószövetség képviseletében, a Műfordítói Szakosztály elnökeként. A meghívó leszögezte, hogy szakmai programról van szó, melynek célja, hogy körüljárjuk: mi mindenen múlik egy magyar szépirodalmi szerző vagy könyv nemzetközi sikere. Asztaltársaságunkat úgy válogatták, hogy egyaránt legyen benne szerző, műfordító, kiadó, illetve egy szakmai szervezet képviselője. (Ez utóbbinak jómagam számítottam, amellett, hogy fordítóként is megszólaltam.)

Elkezdődött a szeánsz, és első benyomásaim kedvezőek voltak. Kimondottan rangos körben ültem, a moderátor felkészült volt és udvarias. Nyitó felszólalásomban elmondtam: a magyar állam, a mindenkori kormányzat feladata, hogy kellőképpen megbecsülje a magyar irodalom fordítóit, népszerűsítőit – mindazokat, akik évtizedeken keresztül alázatosan szolgálják kultúránkat, hazánkat. Gondolom, ez bőven belefér egy szakmai kerekasztal diskurzusába. Hanem utánam egy ismert műfordító vette kézbe a mikrofont, aki nem mellékesen az egyik legfontosabb irodalmi könyvkiadó vezetője. Mindjárt az első körben kijelentette, hogy a jelenlegi kormány számára egyáltalán nem fontos a kultúra, az irodalom pedig még kevésbé. Aha, kezdődik, gondoltam. Félreértés ne essék, nem voltak illúzióim, hiszen a résztvevők névsorából eleve tudtam, milyen politikai beállítottságú emberek közé megyek, de azt hittem, a program meghirdetett szakmai jellege kizárja majd a nyílt politikai megnyilvánulásokat.

Nos, ebben tévedtem, mert az ismert kiadóvezető sajnos nem türtőztette magát. Diskurzusunk végéhez közeledve, amikor már a közönség soraiból érkező kérdéseknél tartottunk, csak úgy, látszólag spontán módon előadta a mikrofonba: tavaly Lezsák Sándor felkérésére részt vett a Lakiteleki Népfőiskolán a Keleti Nyitás című táborban, ahol orosz műfordítást adott elő a gondjaira bízott diákoknak. Úgy fogalmazott: „a tanítás során rendes, liberális módon megnyilvánult”, vagyis nem rejtette véka alá a kormányról és a Fideszről vallott nézeteit. És ha idén is meghívják tanítani a népfőiskolára, akkor megint elmegy, és ezúttal sem fogja korlátozni magát. Ám voltaképpen szégyelli, hogy neki köze van Lakitelekhez, mert „most már ott tartunk, hogy mindent szégyellnünk kell, aminek köze van a magyar kormányhoz.” Így, e szavakkal. És a moderátor nem moderált. Gyorsan szót kértem, és elmondtam: Lakiteleken más táborok is vannak, például a Németh László Műfordítói Tábor, ahol történetesen évek óta én vezetem a lengyel műhelyt, és bennfentesként tanúsíthatom, hogy politikától független, tisztán szakmai munka folyik. Ami pedig a kormány kultúra iránti elkötelezettségét illeti: a magyar politikai gondolkodás általános jellemzője, hogy üzleti alapon viszonyul az irodalomhoz. Az irodalombarát, sőt írástudó politikusok maguk is szembesülnek ezzel, és Lezsák Sándor nagyon sokat harcol a szépirodalom érdekében. Nincs mit szégyellni Lakitelekkel kapcsolatban – inkább hálásak lehetünk a népfőiskolának. A moderátor e ponton berekesztette a tanácskozást.

Szögezzük le még egyszer, mi történt: egy nemzetközi szakmai fórumon az egyik legrangosabb könyvkiadónk vezetője nyilvánosan gyalázta a Magyar Országgyűlés alelnökét és a magyar kormányt. Nem gondolom, hogy ez elfogadott része lehetne a kultúrdiplomáciának. Másrészt: az egyik legrangosabb könyvkiadónk vezetője műfordítóként katedrát kap a Lakiteleki Népfőiskolán, fölveszi a hat számjegyű fizetését – és a kapott katedrát arra használja, hogy egy héten keresztül gyomrozza-ócsárolja a Lakiteleki Népfőiskola szellemiségét, s a kormány ellen hangolja a diákokat. Vagyis oda kakál, ahonnan kenyeret kap. És hónapokkal később egy szakmai fórumon ezzel még dicsekszik is. Igazán aranyos… Vagy inkább szégyellnivaló?

Zsille Gábor