– Jön az erdő béfelé, látod-e – fordul meg Péter bátyám, amint megállunk nagyapám kertjének végében, a legmagasabb részen, s a szemközti hegyoldal felé mutat.

Jön. Csak néhány méternyit évente, de jön, azt én is látom. Nincs már sok idő, míg a bükkök, tölgyek a Küküllőbe lógatják gyökereiket. Nem gondozza senki a gyümölcsösöket, a kaszálókat. Kerekorotvánban termett egykor a vidék legcsodálatosabb üveges-ropogós cseresznyéje. Felmásztunk a fákra, teleettük magunkat pirosas-sárgás gyümölccsel. Ma már más a cseresznyeszedés divatja: kötelet vetnek a tolvajok az ágra, lehúzzák a földig, úgy kaparják le a bogyókat, s az se baj, ha letörik az ág, nő majd másik. Hiszen mindig nő majd egy másik, nemde?

– De ezen az oldalon sincs másképp – mondja.

Nincs bizony. Akasztóhegyet felverte a cserje. Lábától nagyapám kertjének végéig szántó volt, most legelőnek sem jó, tán a kecskék tudnának valamit kezdeni az először felosztott, majd elgazosodott földdel. De kecskék nincsenek. Kecskék sincsenek. Néhány pillanatig kalászt tallózok nagyapámmal aratás után, a búzaföldön. Majd sárgahasú unkákat bódítok el a tócsában, vesszővel csapva a fejükre. Ám az időszél gyorsan visszafúj a jelenbe. A tócsa kiszáradt, a békák elugráltak. Nagyapámat elvitte az ördög.

– Sok lett a tolvaj, azért.

Azt látni lehet. Ha a tolvajt nem is, de a nyomát igen. A medveszar nem ugrál, csak úgy kerülhet a kertbe, ha a medve odaviszi magával, majd lerakja. Pedig nincs a csűrben disznó, se juh, a medve istene tudja csak, mit keres. Biztosan hullás almát, erjedt szilvát a fák alatt, azt a részeges mindenségit. S ahol a medve áttört a kerítésen, ott bejár az őz. Lerágja a fák kérgét, megeszi azt, amit a medve még vagy már nem talált.

– Hogy csavarodna mindnek a gerincére a bele.

Csavarodna.

S ahol a medve betört, ott bejár a tolvaj ember is. Az embernek tenyerével szembefordítható hüvelykujja van. Az ember képes kinyitni a reteszt. Az ember szereti a tyúkot, főve is, sütve is. Finom sült krumplival. A tolvaj embernek a tenyerével szembefordítható hüvelykujja van. Tarisznyába tudja szedni a krumplit. Bárkiét. Ki tudja nyitni a bicskát. Tud döfni. Kirilláék nem kapálják a szőlőjüket, idegen kéz szüretelné a fürtöket. Abodiék nem vetnek törökbúzát, idegen kéz törné le a csöveket. Jön befelé az erdő a Bekecsről.

– A falunak már a fele sem magyar.

Nagyapám majd’ mindennap elvisz magával valahova. Bekéredzkedünk hol erre, hol arra a portára. Nagyapám a tanító, tisztelik is rendesen, mindenhova beengednek. Falakat mutat, ódon kőfalakat. Vár állt egykor a falu helyén, római castrum, a helyőrség őrizte a Küküllőt. Azon szállították tutajjal a közeli hegyekből kitermelt sót a provincia szívébe. Védte a helyőrség másfél száz esztendőn keresztül, gepidák, longobárdok s még ki tudja, miféle népek ellen. A magyaroktól nem, mire ők megjöttek, a rómaiak kivonultak.

Nagyapámat rég elvitte az ördög. Egyszer elment érte ’44-ben, repesszel és légnyomással próbálkozott. Sikertelenül. Aztán meg ’86-ban, dupla agyvérzéssel. Sikeresen. Hogy csavarodna a gerincére a bele. Fúj, fújdogál az idő szele.

– Mindenki elmegy innen, öcsém.

Hát igen, el. Kínomban megkérdem: így mi lesz a faluval húsz év múlva?

Rám néz, olyan tekintettel, amilyen sosem állt jól férfiembernek, úgy mondja:

– Vége a menetnek.

Azzal sarkon fordul, s köszönés nélkül a maga kertjébe lépked.

Király Farkas