Idegeskedünk a túltömött buszokon, állunk a felnyitott hidakon, égetjük a benzint és szívjuk a kipufogógázt, dühöngünk, hibáztatunk, anyázunk, apázunk, buzizunk, acsarkodunk, s még ezer hasonló dolgot cselekszünk napról napra, hétről hétre, évről évre. Esténként hazaérkezünk, az otthonba, ahol általában van felső szomszéd, meg alsó szomszéd, vagy mindkettő, négy emelet, tíz emelet, toronyház, hogy folyt volna a szemedbe a tinta, Ernő, amikor feltaláltad a lakótelepet, laktam néhány évig a százhúszezres Monostoron, ó, irgalom atyja, elhagytad te azt a vidéket rendesen… És otthon is idegeskedünk, elégedetlenkedünk, korholjuk ezt is meg azt is, és a guta csak jó esetben nem üt meg idő előtt.
Közben pedig kompenzálunk. Kiköltöztünk a természetből, de mivel hiányzik – ha nem másért, hát csak úgy zsigerből –, igyekszünk egy-egy darabot belőle lecsípni, és behozni a körbeépített életünkbe. Cserepes virágocska illatozik az asztalon, fikusz terjeszkedik a sarokban, snidling virít és macskapöcse paprika virul az ablakpárkányon. Jajistenem, nem öntöztem meg és elszáradt, jajajaj, lehullott a levele, basszus, megtetvesedett, miafranc ez az izé, amitől megrohadt a levele… Tengerimalac majszolgat a terráriumban, aranyhalak az akváriumban, papagájok a kalitkában. Jujujuj, mitől puffadt meg ennyire, ohohohó, mind feljöttek a víz színére, qrvaéletbe hogy utánadöglött a párjának… És idegeskedünk és mérgelődünk és az agyvérzés már feni a fogát az ajtó mögött, ha szabad egy gyengéd képzavarhoz folyamodnom.

Pontosabban, fergeteges parodistánkat plagizálva: így kompenzáltok ti. Én kövekkel kompenzálok, azokkal hozom be a természetet a dühöngőbe, azt tartom szépségnek a lakásban, nem teknőcöt s nem bonszájt. Egy nyugis leguánt talán még beszerzek egyszer, de addig még sok víz lefolyik a csatornában. Szóval kövekkel bratyizom. Pontosabban ásványokkal. Állítólag gyógyhatásuk is van, talicskányi könyvet írtak az utóbbi száz – vagy több száz – évben arról, hogy melyik ásvány, mely drágakő milyen főzetekkel megkeverve s miféle hókuszpókuszokat ráolvasva hogyan veszi le vagy hozza rá ezt vagy azt a rontást valakire. A háromezer éves fengsuj pedig különösen nagy jelentőséget tulajdonít a megfelelő kövek megfelelő elhelyezésére az épületen belül a tökéletes harmónia eléréséhez – ehhez nem kell semmi más, csak h e l y. Nos, ezt a tudást, sőt: ezeket a tudásokat mind jó lenne elsajátítani, vagy legalább alaposabban foglalkozni velük – majd.
A módszerem legjobb része, hogy az ásványok passzívan képviselik a természetet a természettelenségben. Például gyakorlatilag soha nem kell megetetnem a baritot, és valószínűleg az ametiszt sem fog szomjan halni a közeljövőben. S ha egy nagyobb kalcit aláveti magát a polcról, és becsapódáskor kettétörik – nos, egy kő helyett immár két kő birtokosa leszek. Hát nem gyönyörűen megnyugtató?

Miközben igenis szépek, jólesik az ember szemének a látványuk. Tapintásuk nem oly bársonyos, mint egy aranyhörcsögé, viszont nem rúgkapálnak, ha felmarkolom. Ha leteszem az asztalra, hogy nagyítóval megfigyeljem, nem szaladnak el sehova. Évmilliókig ücsörögtek zárványaikban, csendben, nyugalomban, tisztán, nincs bennük semmi békétlenség, fölösleges izgatottság. Zuhan a vérnyomásom, ha csak a kövekre gondolok.
Különböző ásványokat be lehet szerezni a természetben. Sokszor csak úgy belebotlik az ember egy-egy szebb példányba valamely felhagyott felszíni fejtésben, hegyi patakban, útfeltöltésre használt murvában. Ám az igazi paradicsom az ásványbörze. Ami persze már rég nem az, ami volt, lassan több a bizsus, mint az ásványos. De ez igazából nem baj, mert a család bámészkodhatott és beszerezhetett csilivili biszbaszokat – hétvégén egy lenyűgöző háromdés barlangifotó-vetítés is bennfoglaltatott a börze programjában –, amíg én az igazi árusokkal gyakoroltam az alkudozás ősi és nemes művészetét. Így jutottam hozzá első marmatitomhoz, szombat délután kábé fél hétkor. Az íróasztalon tartom, passzol a billentyűzethez meg az egérhez. Ugye, szép és inspiráló? És, tudjuk, a bányavirágot nem kell öntözni…

Király Farkas