Tisztelt Érdeklődők! Induljunk ki abból a tudományos tézisből, hogy a szépirodalmi szerző egy mindenevő, bonyolult lelkű, átlagos testméretű, kifejlett öntudatú lény. Táplálkozása meglepően puritán – ám ha valamilyen ünnepségen jelentős mennyiségű ételhez jut, összezsugorodott gyomra hirtelen többszörös térfogatúra tágul, és elképesztő mennyiséget képes felfalni.
Rövid értekezésem keretében szeretnék eloszlatni egy téves elképzelést. A közvélemény egy része – talán az iskolai tankönyvek hatására – makacsul úgy gondolja, hogy a szépirodalmi szerző egész életében egy meredek sziklaszirten áll, azaz nem is áll, hanem öt centivel a kopár szikla fölött lebeg; napi három műszakban lángol, kezében hazafias és forradalmi versek kéziratai, máját őrjöngő keselyűk tépik, fedetlen mellszőrzetét borzolja az alkonyi szél; ám a szerzőt mindez nem zavarja, ő szenvedni akar, mert ő egy próféta, egy lángész, egy vátesz, egy főállású példakép és így tovább. Ezzel szemben a legújabb tudományos kutatások megállapították, hogy a szerzők túlnyomórészt közönséges, halandó emberek: viszonylag normálisak, van anyagcseréjük, a postán befizetik a csekkeket, szabadidejükben pedig szívesen járnak Fradi-meccsre, illetve játszanak számítógépes játékot.
A szerzők szakmai teljesítményük alapján több osztályba sorolhatók. Az általános felosztás szerint vannak nagy szerzők, kismesterek, kis szerzők, szerzőcskék. Roppant érdekes jelenség, hogy az 1950-es években nagy szerzők kizárólag a Szovjetunióban éltek. Még érdekesebb, hogy Magyarországon 1990-től két évtizeden keresztül – a korabeli hivatalos álláspont szerint – a nagy szerzők egy bizonyos politikai párt környékén tenyésztek.
A szépirodalmi szerzők feltűnően vonzódnak a reménytelen ügyekhez. A középkorban toronyszobákba zárt, vastag erényövvel lelakatolt csípőjű grófkisasszonyokat szerettek. A 19. században forradalmakat robbantottak ki, világcsúcs szintidőre gyalog bejárták az egész Kárpát-medencét, vagy éppen nyomtalanul eltűntek egy kukoricaföldön, Segesvár mellett. Napjainkban viszont a reménytelen szerző kulturális társaságot vezet, vagy irodalmi folyóiratot szerkeszt, és napi három műszakban határidős gazdasági elszámolást készít, adónyilatkozatokat és pályázati űrlapokat tölt ki. Mindamellett akadnak kirívóan merész, a reménytelenséghez extrém módon vonzódó szerzők, akik szépirodalmi könyvkiadót alapítottak, és azt hosszú éveken keresztül vezetik. Ezt a tevékenységet szaktudományos kifejezéssel úgy nevezzük: mazochizmus. A szépirodalmi kiadóvezető mazochisták különösen veszélyesek, ezért jobb őket szüntelenül szemmel tartani. Például ha hírét vesszük, hogy valahol szerzői estjük van, mindenképpen jelen kell lenni, és éberen figyelni.
A tőzsdecápák és a zálogházasok számára a legszebb nevű magyar szerző Arany János. A falusi állattenyésztők lelkesednek Juhász Gyuláért, viszont a Szlovák Kisebbségi Önkormányzat tagjai rossz érzéssel említik Tóth Árpádot.
A szépirodalmi szerző nagyon szereti a játékosságot. A környezetében élők gyakran azzal vádolják, hogy elvicceli a dolgokat. Máskor viszont iszonyú komoly: gondterhelt ábrázattal filozofál, és még a legegyszerűbb dolgokról is bonyolultan, fárasztóan beszél. Az irodalmi játékosság nagy veszélye, hogy az olvasó percek alatt megszokja, amikor pedig a szerző komolyra vált, a figyelem azonnal lankad: mindenki szórakozottan várja az újabb poénokat. Sajnos be kell vallanom, hogy itt további poénok nem lesznek – a komoly mondandómat pedig már ravaszul közöltem, a sorok közé rejtve. Köszönöm figyelmüket!

Zsille Gábor