Ötszázhuszonnyolc éve lett oda az igazság, bizony. Ha hinni lehet az öröknaptárnak, vasárnapra esett 1490. április 6., Mátyás király halálának napja – bár azóta történt némi naptárreform. De mindegy is, hogy kedden vagy pénteken történt, a szomorú esemény a nép, az istenadta nép emlékezetében így rögzült: „Meg holt matias király s el költ az Igazsagh.” – ahogyan egy tizenhatodik századi iratbanmegfogalmazta a tollforgató.

Az uralkodói arcot az ezerforintoson bárki megnézheti (hogy mennyire hiteles az ábrázolás, azt ne firtassuk). Nekem határozottan szimpatikus, bár kissé szigorú – igaz, az átlagosnál közelebbi viszonyban vagyok az uralkodóval, mivel meglehetősen sok időt töltöttem el kolozsvári lovas szobra környékén, a ló farkánál, ahogyan e találkahelyet nevezték/nevezik. Az emlékmű sem fiatal, 1902-ben avatták fel. Fadrusz János, a szobor alkotója ezt írta pályája csúcsát jelentő művéről: „A kolozsvári Mátyás szoborban Magyarország fénykorát ábrázolom, amikor a magyar rettegve tisztelt és csodált nemzet volt Európa népei között. Ha a magyar ember szíve elborul és vigasztalást keres a régmúlt idők fényében és nagyságában, akkor e dicsőségteljes, pazar és világraszóló korszakba bolyong vissza és ott találja azt a csodás alakot, a magyar nép királyát, Hunyadi Mátyást, aki egyszerű ember tudott lenni az egyszerű emberekkel, de az akkori kor fejedelmei között olyan volt, mint sas a verebek között”. Pontosabban nem is lehetne megfogalmazni a szoborcsoport lényegét.

Mi lenne – gondoltam tegnapelőtt, Kolozsváron portyázva –, mi lenne, ha a nagy király, mint László nevű kollégája Arany János költeményében, megrázná magát, leszállna a nyeregből, jó szokása szerint álruhát öltene (ha volna kéznél), s elindulna szétnézni, mi is történik a szűkebb hazájában. Elsőként bizonyára kedves szülőházát látogatná meg. Azaz megkísérelné. Mert nem engednék be. Mivelhogy a termekben előadásokat hallgatnak a diákok, a jövő piktorai és képfaragói. Úgyhogy álruha ide, királyság oda, reggel kilenctől délig látogatható mintegy tizenöt négyzetméter az előtérből, ötvenöt másodperc alatt letudható a vizit, oszt viszlát, felség, legközelebb ne az internetről tájékozódj, tele van ostobaságokkal, nem igaz, hogy tárt kapukkal várjuk a látogatókat.

– Ebugatta erdőelveiek – dohogná a művészeteket kedvelő s pártoló Mátyás, s inkább visszasétálna a főtérre, beleszippantani a levegőbe: hátha érezni még valamicskét az őellene szervezett felkelés épp e helyen kivégzett vezetői vérének szagából. Ám itt kipufogógázon, némi kávéillaton és különböző parfümök kisebb-nagyobb felhőin kívül mást nem fog szimatolni a felséges, tekintélyes és méretes királyi orr.

– A másik templom! – csapna királyi orra feletti királyi homlokára, s azzal elindulna csekkolni, hogy s mint áll az ő rendeletére a ferenceseknek adományozott telken épített templom. Sárkányölő Szent György szobrát elégedetten szemlélné a templom előtti téren. Ám amikor az épületbe lépve nem találná sehol a szenteltvíztartót…

– Láncos lobogós mindenit! – fakadna ki, s nyomban eldöntené, hogy ezért valaki megfizet. Ki más, mint a kolozsvári bíró, aki, ha hinni lehet a meséknek, egyre csak nyomorgatja a népet, s akit ő maga, Mátyás király leckéztetett meg egyszer s mindörökké. Mert, ha hinni lehet a meséknek, a szegény nép erősen szerette őt, s ő is a népet – még ha a kapuadót füstadóra cserélte is, és egyéb sarcokat is kivetett rájuk. Kérdezgetné hát a járókelőket, ugyanbiza hol sanyargatja éppen a szegény embereket a város első embere. De csak értetlen tekintetekkel, kedves mosolyokkal találkozna. Mintha tudhatná azt bárki. A sanyargatást manapság kiszervezik, felség.

– A kutyafáját, ezek közt nem tudnék negyvenhét évet élni, tán harmincat sem – masszírozná kifelé az egyre erősödő migrént a fejéből, s indulna vissza az emlékműhöz. Ott meghúzná Magyar Balázs szakállát, Szapolyai kalpagjának tollaival megcsiklandozná Kinizsi bajszát, hátasa nyergébe pattanna, majd határozottan rám szólna: – Te pedig, írnok, valótlanságokra ne fecséreld a betűid!

Aztán hátranézne a Szent Mihály-templomra, az elpusztíthatatlanság e jelképére, majd visszamerevedne bronzlovagi mivoltába.

És maradna minden a régiben.

Király Farkas