Azt elég korán, szinte ösztönösen megtanulja minden olvasó, hogy a szerzőnek egy szavát sem szabad elhinni. Feltéve, hogy nem akarunk nevetségessé válni. Márpedig ritkán akarunk – esetleg udvarlás közben vagy gyereksírás-csendesítéskor: olyankor mindenre készen áll és képes az ember, de ez viszonylag ritka a könyvekkel kirakott életúton.

Majd az iskolában, aztán az egyetemen, s ha van annyira élhetetlen, hogy humán szakra, ne adj’ Isten, bölcsészkarra megy: ott ismét megtanulja. Hogy a premodernben még csak-csak fontos volt a szerző. Meg hogy vajon Koltón Petőfi tényleg fél kezében fogta-e Júlia mellét, miközben a másikban a szabadságháborúk történetét tartotta?! (Lásd: „Egyik kezemben édes szendergőm / Szelídeden hullámzó kebele, / Másik kezemben imakönyvem: a / Szabadságháborúk története!”, állítja ő maga a Beszél a fákkal a bús őszi szél… című versében.) (További kínzó kérdés: hogy lapozott?) Meg hogy helló-szia, tényleg nincsen apád, se anyád? Harmadnapja nem eszel?! De azért iszol rendesen? Szóval ilyeneket nem kérdezünk, mert akkor megmosolyogják az embert, a versben vagy prózában beszélő, szóló hang egyáltalán és semennyire nem azonos a szerzővel, van főhős és van narrátor, még egyes szám, első személyű elbeszéléskor is, és persze van szerző is, ám az nem azonos ezekkel – bonyolult dolgok, na. De legalább évekig lehet tanulmányozni, és jókat vitatkozni róla, összezavarodni, letisztázni, írni olyan műveket, amelyek ezzel játszanak, majd szomorúan tudomásul venni, mennyi ilyet írtak már előttünk.

Pedig hát persze, hogy a szerző azonos, mégpedig jó nagy százalékban, sőt százszázalékban azzal, aki beszél a műveiben! Ne legyünk álszentek. De mégis azok vagyunk, és elhisszük, el-önámítjuk, hogy nem, ezt csak a lírai én nyögi, ezt csak a „szöveg” elbeszélője mondja, aki nem is a… szerző. Hanem akkor ki a fene? Petőfiék még nem voltak ennyire összezavarodva az irodalomelmélettől: amikor leírta, hogy akasszátok fel a királyokat, akkor azt úgy is gondolta, kérem szépen, nem beszélve kis szendergőm kebeléről az egyik (másik) kezében. (De tényleg, hogy lapozott?!)

Aztán valami elromlott. És mostanra annyi mindenki nyüzsög egy irodalmi műben, részleges átfedésben egymással, hogy ha éppen erről akarunk könyvet írni (mint ahogy én azt meg is tettem… vagyis persze nem én, Nagy Koppány Zsolt tette meg, hanem az az elbeszélő, aki a Jozefát úr, avagy a regénykedés című könyvemet elbeszéli, aki természetesen nem azonos velem, de mégis én vagyok, vagy mi), hát bizony kössük fel a gatyánkat, tegyük le a kebelt meg a könyvet, aztán markoljuk meg a történet szálait, mert különben szétfutnak, mint az éhes malacok.

Tudják, mi a legdühítőbb az egészben?

Az, hogy kiválóan lehet ezzel takarózni. Tulajdonképpen bármit leírhat az ember, a legdurvább fantáziáját is, mert utána védekezhet azzal, hogy á, ezt nem én mondom, csak a lírai alanyom vagy a könyvem elbeszélője. És még annak kell hülyén éreznie magát, aki ezt szóvá bátorkodta tenni: te tényleg azt hitted, hogy ez a valóság? Hahaha, megáll az eszem, nem értesz semmit az irodalomból!

„Megettem a szomszédomat”, jelenti ki egy költő (csak hogy ne írjunk ide ennél durvábbat), majd mint aki letépte láncát és jól végezte dolgát, továbbáll. Az olvasók – mert őket már sokszor, sokan szégyenítették meg azzal, hogy nem szabad referenciálisan olvasni! – kicsit tanácstalanul, ám bölcsen bólogatnak, hogy igen, hümmhümm, be szépen megmondta!, nyilván ez egy remek szimbólum!, bizony, igen… hiába, a költészet az igazi költészet! De ha megvizsgáljuk ugyanezt mondjuk igazságügyi szempontból, már sokkal érdekesebb a helyzet – bár határozott fellépéssel még ott is el lehet magyarázni, hogy ez csupán vers, nem kell szó szerint érteni… Aztán ha kiderül, hogy ez a bizonyos költő tényleg megette a szomszédját, akkor jön a tízmillió, illetve hatmilliárd referenciális olvasó országa (világa), és fejcsóválva megállapítja, hogy mégis igaz volt tehát a vers, a muki tényleg megette a szomszédját! Azonban ez az egyetlen eset, ez a visszafelé nyilazós visszaigazolás, amikor megengedett a referenciális olvasat. (Kicsit későn, tegyük hozzá.) De akkor hogy is van ez? – Jó gondolkodást és kellemes összezavarodást kívánok.

Nagy Koppány Zsolt