Egy rakás könyv, halomnyi boríték, öntapadó papírra kinyomtatott címek, olló, sniccer – csomagolom a kiadó postázandó könyveit. Meglehetősen monoton munka. Szerencsére ma már nem kézzel kell megcímezni a borítékot, lezárni is pillanat műve, a postakész borítékra bélyeget sem kell ragasztani. Nem lesz enyves a kiadó nyelve. Megy minden, mint a karikacsapás. Pikk-pakk.

Aztán, a műveletsorozat vége felé, felszínre tört az énem egyik rég nem látott összetevője: a bélyeggyűjtő. Hogy azért mégiscsak kár a sok színes, képes papírkák visszaszorulása a levelezésből. Igen, ez igaz, de most mással foglalkozom, majd még visszatérünk erre, mondtam neki, és ezzel lezártnak tekintettem a dolgot.

Ám az odavetett magból perceken belül megkerülhetetlenné terebélyesedett a nosztalgia. Postáról fordultommal nekiláttam annak a szekrénynek a kirámolásához, amelyben a bélyegalbumaimat sejtettem. Sikerrel jártam – hamarosan előkerültek a berakók.

Bizony a legfiatalabb bélyegem sem fiatal már: 1989-ben jelent meg. Módszerváltás történt, a javából. A tájékozódási, szórakozási módszereimről beszélek – kies Romániában kitört a sajtószabadság, betört a kábeltévé, a korábban unaloműzésre használt bélyegezés helyét átvette a mindenféle készen kapott információ.

Pedig nem volt rossz dolog a bélyegrakosgatás. Képzőművészetről, állatokról, növényekről, földrajzról, történelemről rengeteget tanultam filatelistaként – még ha közvetve is: ami felkeltette az érdeklődésem, annak utánanéztem különféle szakkönyvekben, atlaszokban. És mondhatni mindenre kíváncsivá tettek a színes papirosok. Kissé hasonlított az internetre: ablakot jelentettek a nagyvilágra. Külföldi bélyegeket vettem csomagban, rengeteget. Talán ez volt akkoriban az egyetlen cenzúrázatlan információforrás… Az albumokat egyelőre elől hagyom, a lapjain hátha megtalálom ifjabb korom néhány elfeledett élményét.

Ez a filatelista-énem néhány éve egyszer már előbújt, jut eszembe. Gondoltam, hogy bevezetem a családi életbe, hiszen a dolgok-ötletek rendszerezésének elsajátítására kiváló tevékenység. Működött is ideig-óráig, leáztattunk néhány száz bélyeget (a szerkesztőségbe, ahol dolgoztam, meglehetősen sok olvasói levél érkezett, ezek üres borítékaiból válogattam ki az érdekesebbeket), de végül mégis felülkerekedett a legó meg a tablet meg a XXI. század.

Megnéztem, hogy áll manapság a magyar bélyegkiadás. A Magyar Posta honlapján fel vannak sorolva, megjelenési idő szerint. Úgy látom, szépek és igényesek. Nemrég kiadtak egy, a Postcrossing közösséget köszöntő bélyeget. Hogy mi a csuda ez a Postcrossing? Egy online felület, amelynek célja, hogy a valódi postai képeslapok cseréje útján összekapcsolja a világ különböző részeit. Segítségével bárki küldhet és kaphat képeslapot a világ bármely részéről, és a részvételhez csak egy ingyenes regisztráció szükséges. A rendszer egyik különlegessége, hogy a képeslapcsere véletlenszerű: a feladó nem tudja előre, hogy kinek és hova küldi a képeslapot, hiszen a címzettet a Postcrossing véletlenszerűen választja ki. Azt sem tudni, hogy a feladott lapért cserébe kitől és honnan érkezik majd üzenet egészen addig, amíg ki nem vesszük postaládánkból – így aztán minden képeslap a postaládánkban újabb és újabb meglepetést hoz. Nem ismerős ez valahonnan, valamikorból?…

Ha már így történt, előkerestem a dobozt, amelyben a leáztatásra váró bélyegeket tartottam. Jól emlékeztem: van benne még jó néhány darab. Azt hiszem, le fogok nyúlni a konyhaszekrényből egy lapostányért, és amikor senki nincs itthon, leáztatom ezeket. Aztán szépen megszárítom, és elrendezgetem. És lehet, hogy találomra elkezdek képeslapokat küldeni… Figyeljétek a postaládát…

Király Farkas