Már több mint két éve havi rendszerességgel könyvkritikákat írok az egyik napilapnak. Nagyon élvezem a munkát, szó se róla, nem is munka tulajdonképpen, hanem afféle nemes szórakozás. De már jó ideje azt vettem észre magamon, hogy lassan csak a cikkek megírása kedvéért olvasok. Tudni kell (oké, szerényebben…), tudni érdemes rólam, hogy nagyon sokat olvastam mindig, aztán mikor elkezdtem dolgozni, kicsit kevesebbet, aztán mikor többet dolgoztam, még kevesebbet, aztán amikor megszülettek a gyermekeim, még annál is kevesebbet.

De az olvasás, a bekuckózós, gyönyörködve elmélkedős olvasás utáni vágy még mindig ifjú szívemben, és mindig is ifjú volt – rendre vágyom rá. Amikor az ember csak úgy, a maga kedvéért és gyönyörűségére olvas, olvasgat. Most azonban, mint mondottam, azt vettem észre, hogy lassan évek óta nem olvastam olyan könyvet, amiről nem kell, vagy nem akarok cikket írni. (Talán egy kivétel volt, idén nyáron, amikor John Williamsnek, az általam rajongva szeretett Stoner című regény szerzőjének elolvastam Augustus című regényét is, de mindössze két nap alatt, falva a sorokat, mert tudtam, hogy vár néhány recenziós példány is arra a kevéske szabadidőre, amit mostanában olvasásra tudok fordítani.)

Nem mintha a recenzáltam-könyvek nem lennének jók. Persze, nagyon jók azok, de egyrészt többnyire élő szerzők művei, másrészt nem telt el igazán sok idő a megjelenésük óta, ami feltétlenül szükséges ahhoz, hogy az ember el tudja dönteni, érdemes-e elolvasni vagy sem. (Tudják, a Witold Gombrowicz-i modell: ő azt mondta, hogy bármilyen felkapott új könyv esetében három évet vár – és ha még akkor is beszélnek az illető könyvről, akkor talán elolvassa…)

És hát… bármilyen gondosan válogatok, néha azért csak becsúszik egy-egy kötet, amit kínszenvedés végigolvasni, még akkor is, ha ezért a szenvedésért aztán kárpótol az a vitriol, amelyben tollamat megmárthatom, és meggyalázhatom őket. (Persze, óvatos vagyok, mert mivel magam is írok, pontosan tudom, milyen nehéz megírni egy könyvet, mennyi munka, szenvedés van vele, és ha más – a stílus, a történet, bármi irodalmi érték – nem is, ez mindenképpen tiszteletreméltó.)

No de mi történt a minap? Kissé előredolgoztam cikkek szempontjából ebben a hónapban, és ezért megálltam – ó, régi szép emlékek! – a könyvespolcom előtt. Nézegettem, mit olvasnék el, csak úgy, önmagáért: az olvasás gyönyöréért. Először az Oblomovot vettem le a polcról, újraolvasás céljából, de aztán megpillantottam Michael Crichton Jurassic Park című kötetét… A filmet persze láttam, de sejtettem, hogy – mint az lenni szokott – könyvben még jobb (nem beszélve Az Androméda-törzs című könyvről és filmről, aminél kevés takarót harapdálóan izgalmasabb művel találkoztam életemben).

Levettem a polcról este tíz körül, és hajnali háromig olvastam, megállás nélkül, gyönyörködve, szinte extatikus örömmel. (Hogy az extázist az okozta-e, hogy nem kell róla írni, tehát jegyzetelni sem kell olvasás közben, vagy pedig a könyv egészen magas minősége: nem tudom. De azt hiszem, mindkettő – egyszerre.) Igen, tudom, írhattam volna ide Thomas Pynchon könyvét, a Súlyszivárványt, vagy valami szaftos filozófiát, mondjuk a Lét és időt, de én őszinte ember vagyok, és bevallom, hogy ezt a hihetetlenül okos, kalandos és izgalmas kötetet olvastam. És nem bántam meg. Hajnali háromkor, mikor már nem láttam, csak ezért hagytam abba. Most megyek vissza, és folytatom – és tudom, hogy nagyon jó lesz.

Nagy Koppány Zsolt