Ismerőseim hívták fel figyelmemet nemrégiben egy érdekes beszámolóra, melyben költőnőként emlegettek. Nem is igazán jutott eszembe ezzel foglalkozni addig, míg néhány hozzám közelálló személy véleményt nem formált a kifejezésről. Persze, régi nóta már a szerző nemét kiemelni, ha az adott írás nem nyeri el tetszésünket. S úgy hiszem, minden irodalomkedvelő társaságban megesik, hogy a költőnő kifejezés egyfajta leminősítést jelez. De vajon minden esetben erről lenne szó? Nem hinném.

Találkoztam ugyanis olyan, többnyire fiatal szerzővel, akinek eszébe sem jutott, hogy bármi mögöttes mondandója lenne a „költő-” vagy „írónő” megnevezésnek, de olyanok is akadtak, akik szerint ez egyfajta kedveskedés a megszólító részéről. Nyilván többféle olvasata is van a dolognak, mindenki maga dönti el, sértő-e vagy sem számára a kifejezés. Az általam megkérdezettek közül néhányan igenis elvárják, hogy nőiségüket így is tűntessék fel. Jókat mosolyogtam a beszélgetések közben és néha utána is. Valójában nem hiszem, hogy minden esetben nemhez kellene kötni a költészetet, vagy ha mégis ez történik, akkor a nőiség mindenképp egyfajta leminősítést takar.

De természetesen figyelembe kell venni még néhány dolgot, mint például a körülöttünk élő népek nyelvét, hiszen egyes nyelvekben nem kettő, hanem három nemről beszélünk. Ezek a nyelvek kifejezetten hangsúlyt fektetnek a nemi megkülönböztetésre, a semleges nemben való megnevezés személyekre nem vonatkozik, így az alkotó neme, ha nem is hangsúlyosan, de mindig ki van fejezve. Elfogadható ugyanakkor, hogy vannak kimondottan női- vagy férfitémák, a nemi hovatartozás azonban lírai szempontból értékmentes, mert nincs olyan életmű, amelyet kizárólag ilyen kérdések mentén alkotnak. És vannak privát énjükkel saját nemükhöz vonzódó költők, kiknek szerelmi lírája mindenki számára átélhető, nemi identitástól függetlenül. Alkalmatlan elvárásokkal áll neki az olvasásnak, aki minden sornál a nemiség kifejezésére számít.

Mégis, gyakran negatívumként jelenik meg a köztudatban a nőirodalom. Ha ebben a témában olvasgat az ember fia, vagy lánya, észreveheti: a szépírók között valóban ritka, hogy a nők egész életükben a pályán maradnak. Bár jóllehet, nem egyszerű az alkotás egyik nem esetében sem, a nők talán mégis könnyebben válnak meg az írás adta örömöktől, könnyebben áldozzák fel hiúságukat, ha családot alapítanak, gyermeket vállalnak. Az íróember magányos, akkor is, ha társa van, akkor is, ha szakmabeli társa van, magányosságát saját magának alakítja ki. Ha egy nő gyermeket vállal, több időt kell családjára fordítania, kevesebb jut az alkotásra, mivel mindkét dolog teljes embert igényel. Több pályatársam nem kockáztatja meg az írói karrier építését a családalapítás miatt. Sok női író vagy költő marad gyermektelen ugyanezen okból. E harcokat az emancipáció jelen állapotában mindenki megvívja, akár férfi, akár nő. Jó adag egoizmus szükséges ahhoz, hogy valaki mindkét terepen helytálljon, hiszen olykor választani kell egy beteg gyermek, vagy egy jól megszervezett és meghirdetett rendezvény között. Első ránézésre persze könnyen rávághatjuk, hogy az anyának természetesen a gyermek mellett a helye, de a dolog korántsem ilyen magától értetődő. Ezek mindig súlyos döntések, a magával amúgy is sokat viaskodó alkotó még több önellentmondásba kerül.

Ha tehát nőíróról beszélünk, talán nem árt átgondolni, valóban szükséges-e nőiségét lekicsinylő formában hangsúlyozni. Mindemellett világos: a fent említettek miatt egyetlen nő sem engedheti meg magának, hogy kevésbé helytálló írásokat publikáljon. A minőség ugyanis olyan kritérium, amely férfire és nőre egyformán vonatkozik. – A nőiséget firtató élek és élcek pedig a XXI. században remélhetőleg végképp idejüket múlják, és marad az alkotókedv, maradnak az írott szavak, marad az olvasat és az irodalom.

Lőrincz P. Gabriella