Ha beszélünk róla, ha nem, íróiskolák márpedig vannak. Mindig is voltak. Orfeusz mitikus idejétől kezdve az ó-, közép- és reneszánsz kori költő és szónokiskolák jeles hagyományokat építettek ki, melyek többé-kevésbé szervezett formái napjainkban is fellelhetők. Mester és tanítvány lazán szabályozott együttműködésétől a céh- vagy cégszerű szervezetekig, minden kultúrtörténeti korban ott találjuk az intézményrendszer nyomait. Aki teljesen kívül marad ezen a hagyományon, az alanyi költő szatírába illő figuráját kell felvállalnia, jellemzően úgy, hogy semmit sem tud a helyzetéről.
Ahogyan a festők, a zenészek, a színészek tanulják szakmájuk/hivatásuk csínját-bínját, épp úgy tanulnak szakmai fogásokat a szárnyukat bontogató írók és költők. Sokan úgy vélik, az írást nem lehet megtanulni, hiszen arra születni kell – ám én azt gondolom, hogy minden másra is. Az ember tehetséges. Mindenki valamiben, nem mindenki egyformán, nem mindenki ugyanabban, de ettől lesz csodálatos és működőképes, színes a világ. Az íróiskolákban abból a szempontból talán egyszerűbb dolga van az oktatónak, hogy nem kell elmagyarázni, hogyan írjuk le a betűket, miként alkossunk mondatokat, ellentétben a zeneiskolákkal, vagy a festőiskolákkal, ahol a színek keverésével, a hangjegyek papírra vetésével kezdődik az oktatás.
De mikortól lehet valaki „diák”, vagy mikor nem késő elkezdeni? Ki jogosult arra, hogy írót, vagy költőt tanítson, hiszen nincsen írói diploma, vagy költői doktori cím. Az íróiskolák mégis léteznek. Nyilván nehéz az oktatónak, akárcsak a tanulni vágyó tollforgatónak. Hiszen az is ír, aki tanítja az írást. Meglehet, folyton elégedetlen, izgul és nehéz feldolgoznia saját problémáit. Komoly aggodalmai lehetnek, hogy jól végzi-e dolgát, a tanítványnak pedig egy idegent kell beengednie addig féltve őrzött titkai közé. Kitárulkozni, sebezhetővé válni félelmetes ugrás. És bizonyára nem egyszerű egyik fél részéről sem kellő alázattal fordulni a másik iránt. Nem könnyű ez egyetlen emberi relációban sem, de az alkotói lélek gyakran érzékenyebb, sérülékenyebb. Mégis, ha megszületik az egyetértés, csodálatos kapcsolat alakulhat ki.
Az íróiskolák szervezettsége keretet ad a már amúgy is létező tanulásnak, rendszeressé tesz egy addig kaotikusan működő folyamatot. Hiszen az íróember először olvasó – persze gyermekkorában az iskolai kötelezettségek miatt mindenki olvasó, aztán néhányan nem tudják abbahagyni, mígnem arra a merész elhatározásra jutnak, hogy maguk is íróvá akarnak válni, közölni akarnak. A tinédzserek nagy része megpróbálkozik valamilyen versike faragásával, az első szerelmek, első csalódások előcsalogatják a fiatalokból a közlési vágyat – „olyan jó kiírni magamból…” – mondják. Tehát az olvasó már tanult valakitől, mégpedig attól az alkotótól, akit előszeretettel olvasott. Épp annyira tanár Petőfi vagy Jókai, mint az a személy, aki naponta foglalkozik a kibontakozó tehetséggel. A mondatok teljességét, a ritmust, a hétköznapitól eltérő gondolatáramlás helyes megfogalmazását valójában az olvasottak készítik elő.
Úgy gondolom, az íróiskolák épp annyira fontosak, mint az egyéb művészeti ágak iskolái, még akkor is, ha nem adnak végzettséget, kevésbé népszerűek. Beszélni kellene itt az íróiskolák funkciójáról, hiszen a kultúratudomány szakértői bizonnyal irodalmunk magasabb szintre emelését várják e műhelyektől. Azonban a tényleges szereplők egyéni céljaik mentén szövevényes rendben teljesítik feladatukat. Az írótanonc gyakran nem akar többet, csak nyílt pályát, s csupán útközben ismeri fel, hogy „a szakmaiság” részleteiben sem árt elmélyednie. Az oktató pedig érdemnek tekintheti, ha e nemes feladatra éppen őt választották.

Lőrincz P. Gabriella