Gyermekkoromban nem szerettem volna szemüveges lenni, aztán mégis az lettem, bele volt kódolva a családi örökségembe. Mikor az lettem, akkor sem szerettem volna az lenni, mert hát ilyen a fránya emberi hiúság. De nem volt mit tenni – egészen addig, amíg a kontaktlencse nevű csodaszerre rá nem bukkantam.

Mivel azt akartam, hogy a futásban és egyéb sportokban (amiket nem űztem) ne akadályozzon holmi fránya szemüveg, amelyik még fennen hirdeti is, hogy elsősorban a könyvekhez vonzódom, úgy gondoltam, teszek egy próbát. Arról, hogy milyen nehezen szoktam meg, és milyen volt minden egyes alkalommal betenni és kivenni az átkozott lencséket, most nem szólok: a történetnek csak a legvégét mesélem el, mert abban – mint egy dióhéjban – minden benne van.
Fene jódolgomban elmentem egyszer a Széchenyi fürdőbe, és ott nagy komoly arccal én is megmasszíroztattam a hátamat egy zubogóval, ahogy a gyakorlott fürdőlátogatóktól láttam. Mivel úgy ítéltem meg, hogy az olvasástól begörcsölt nyaki és vállizmaim már kellőképpen kilazultak, valamilyen érthetetlen oknál fogva (talán hogy a zubogó víz előhozza hajdanvolt kockás izomzatú hasamat), megfordultam.
Igen ám, de vagy a sugár volt túl erős, vagy nem jó helyre tettem a szememet… mindenestere a víz egyik pillanatról a másikra úgy kikapta a bal szememből a kontaktlencsét, hogy öröm volt (nem) nézni. Mármost a szem által látott dolgok képe akkor képződik meg rendesen az agyban, ha a két szem összeszokottan és koordináltan fókuszálni tud – mivel azonban nekem egyik szememben volt lencse, a másikban viszont nem, képtelen voltam fókuszálni. Egyik szemem messzire látott, a másik közelre sem nagyon, és mind nem akart megképződni az agyamban semmiféle kép. Hol vagyok?, kérdezgettem rémülten magam, és mikor összeállt a kép, nekiálltam megkeresni a víz által kitépett lencsét.
Nem hiszik el, de megtaláltam. Csakhogy eléggé össze volt pöndörödve meg gyűrődve, alighanem a vidám magyar munkásosztály valamelyik szintén ott fürdőző tagja rá is lépett kegyetlenül (ugye, ezt például egy remekbe szabott szemüveglencsével már nem merte volna megcsinálni!). Esélytelen lett volna visszapasszolni a helyére, ezért úgy döntöttem, hogy inkább kiszedem a másik szememből is a kontaktot, és majd valahogy megtörülközöm, felöltözöm és hazabotorkálok.
Csakhogy a kontaktlencse kényes jószág: jó, ha az ember száraz és tiszta kézzel közeledik hozzá – és egyszersmind a szeméhez. Nekem viszont nedves volt a kezem, és klórmocskos. Egy szónak is száz a vége: nem sikerült kiszedni, pedig egy idő után már olyan kétségbeesetten kotorásztam a szememben, hogy szinte az esti híradóba is bekerültem, miszerint ismeretlen író tépte ki a saját szemét a Széchenyi fürdőben, szalagcím.
Nem kis küszködés (és némi kézszárítás) árán végül a szemem egy részével egyetemben eltávolítottam, és akkor, ott, térdre esve a csúszós csempéken megfogadtam, hogy soha, de soha többet ilyet a szemembe be nem rakok. Azóta aztán nem is hordtam kontaktlencsét.
(És hát az idő engem igazolt, mert szemüveges arccal lehet megállni merengeni egy-egy olvasott könyv fölött, szemüvegszárat rágcsálva, pörgetve vagy csupán gondterhelten letéve – de próbálja csak meg ezt valaki egy kontaktlencsével!)

Nagy Koppány Zsolt