Íme egy csaknem színtiszta vonalritmus, az idősíkok kronologikus, logikus rendszerbe foglalása úgy is, mint a létezés számontartott képes rajzolata, mint gregorián színezetű, egyszólamú látvány-hangzás steril számmisztikai térben, ahol egyetlen másodpercre megpihen az örökmozgó idő arcképtüneménye. Ám ami szóba hozza mindezt – és éppen most hozza szóba –, az, hogy néhány nap múlva a valóságban is reánk köszön ez a nem mindennapi jelsor digitális képernyőink hűvösen sima homlokán. S persze, majd lehet többféle szemmel is tekinteni rá, hiszen az ívelt vonalak akár hattyúk vonulását is idézhetik, ahogy egymás örvényében suhannak hangtalan, ívelt hattyúnyakkal, leszegett hattyúfejjel, a végtelen idősík végtelenül sík taván. Viszont más megítélésben csupán puszta számok halmaza mindez, egységruhába bújtatott alakzatok az identikus jelek katonás rendszerében, amit nevezhetünk unalmas egymásutániságnak is, mintha meggörnyedt rabok cammognának libasorban az Alcatraz szigeterőd egykor halálbiztos zártrendszerében. Mégis úgy gyanítom, e ritka pillanatra, mint sajátos momentumra, nem sokan figyelnek majd fel, hiszen semmi különös tartalma nincs e rajzos monotóniának, hacsak nem az a természetesség, ami elővillan az Idő személyi igazolványából, ahova néha becsusszannak effajta kevésbé szokványos jelkombinációk is. Szoláris idő, világidő, csillagidő és a hozzárendelt mérőműszerek: vízórák, homokórák, gyertyaórák, napórák, ingaórák, kvarcórák, atomórák. A végtelenséget emberléptékűvé porciózó készletek felszeletelő műszerei.

A történelem kultúremeleteinek csigalépcsős rendszerében a természet változó arcát figyelve, különféle időmérő megoldások születtek a mulandóság jelzésére; volt, amikor a Nílus árapálya lett a mérce, a rómaiak viszont Róma születésétől, i. e. 753. április 21-től indították a maguk időkerekét, ennek jelzése: Ab urbe condita, „a város alapítása óta” (rövidítve: auc.); majd lett Krisztus előtt (Kr. e.) és Krisztus után (Kr. u.), megjelentek az azték és maja kőkemény kalendáriumok, ámde egyfajta pontatlanság mégis fennállt mindaddig, amíg a rendszerből kiemelt „szökőnapok” törlésével a naptári év összehangolhatóvá nem lett a csillagászati év valódi hosszával. Regiomontanus, egykor Mátyás budai asztronómusa (a király iránti tisztelete jeléül csillagászati méréseihez használt kezdő délkörét a budai palota fekvéséhez igazította!) és Kopernikus – aki az előbbi elme tételeit nemcsak saját világképének kialakításakor, de a naptárreformhoz kapcsolódó számításainál is hasznosította –, nos, mindketten arra is kerestek elfogadható megoldást, hogy a valós és látszólagosan elcsúszott időérték – ami együttesen a világot mozgatja és a köznapi létet meghatározza – matematikai precizitással hogyan korrigálható. Végül a túlhaladott Julián-naptár végleges megújítása XIII. Gergely pápa idején valósult meg 1582. október 4-én, amikor e dátumot, közvetlenül másnap október 15-e követte, így tíz napot szó szerint elnyelt, megemésztett, semmissé tett a máig használatos kalendárium.

A címben is jelzett számmisztikai együttálláshoz hasonló pillanat legközelebb 2200. 02. 22. 22:22:22-kor jön el, majd 2220-ban, aztán 2222-ben, de valószínű, ezeket már nem mi fogjuk palatáblára felróni fehér kalcium-karbonát krétánkat sifitelve, miután az elavult számjeleket nedvesített spongyával előzőleg letöröltük. Aztán felbukkan egy újabb látványos gyöngysor, tele hármasokkal: 3000. 03. 03. 03:03:03-kor, és az sem káprázat lesz, hanem színtiszta valóság, igaz, csupáncsak egyetlen másodpercig, mint a 3333-as esztendő különleges momentuma, a szerencseszám egyeduralkodásának még teljesebb demonstrációjával. A négyesekről tán korai lenne még beszélni, noha az előrelátás sohasem árthat. Ez a páros számokból összeverbuvált gyülekezet először 4000. 04. 04. 04:04:04-kor kúszik fel az időkontinuitás kórtermi fejlapjára, amikor majd az irracionális tizedes számok és az irracionálisan megtizedelt életek integrált halmaza, függvénye, kardiogramja megmutatja, hogy az idősíkok takarásában bujdosó algoritmusok között manőverezve az érvényesülés nyitja nem az adókulcson, hanem a színrelépés határozottságán múlik. Jól ismerik ezt az istenek, a Marsok, a Zeuszok, a Jupiterek. Aztán ott a világvége-happening próféciája, amiről a vészjósdák, a horror klubok és a rémhírterjesztésből vegetáló, önhitelességüket vesztett médiumok részéről többször bebizonyosodott: a tragédia még a kerek évszámok bevonulásakor sem következett be, legalábbis eddig soha nem szólaltak meg az epilógust kongató ólomharangok, a feltámadást hirdető harsonák; Bosch és Schongauer pigment-testű szörnyei sem léptek le a festővásznak fogságából. Stabilitás és mobilitás ringlispílje a lét. Machiavelli azt tudta, hogyan lehet magas széken tartósan pozícióban megmaradni, Galilei pedig azt, hogy a bolygók elliptikus pályája nem négyszögesíthető, mivel az égitestek nem szeretnek élesen kanyarodni. S mikorra a Nap elálmosodik, addig az évjelzés arab számsora oly hosszúra nyúlik meg, hogy macera lesz egy első osztályosnak füzete borítóján végig kiírni, vagy parkolóórába bepötyögni az esztendőt, egy születésnapot lejegyezni, feljegyezni a zeller napi árát, az euro-árfolyamot mikrohullámú sütők oldalára. S hogy a távolabbi programok szervezése még véletlenül se csúszhasson félre, a naptárak már most előre jelzik: 9999 advent első vasárnapja november 28-ra esik, a negyedik vasárnap pedig december 19-re. Ezt tényleg igazán jó tudni…

S ha a négydimenziós alagútban suhanva olykor-olykor majd meg is áll az ész, az idő ketyegése bizonyosan még akkor sem. Kamatlábakon valahogy csak elsántikál a jövő, egyre magasabb léc fölött is képes lesz átlendülni a mesterséges intelligencia, ami Stephen Hawking meglátásában „a civilizáció történetének legrosszabb találmánya”. Az erkölcsi használtcuccok végkiárusításának korában persze sok még a tennivaló, az évelő agyvelőnek ideje lenne előrukkolni valamiféle újfajta spanyol-, vagy katalán viasszal a Nobel-díj reményében, hiszen egyre gyakoribbak a cunamik, a szökőárak a tengerpartokon és a pénztáraknál, hamarosan virágozni fog az oxigéncsempészet, olyannyira, hogy még a halhatatlanság kapujának ingerküszöbe is megemelkedik. Megnyugvásunkra, persze, mindez nem most következik be, majd csak jóval később, tizenegyezer-száztizenegy november tizenegyedikén, Szent András havában, a késő esti órákban, egész pontosan: 11.111. 11. 11. 11:11:11-kor. Vajon lesz óriáspillanat? Lesz petárdázás? Lesz kisállatok szánalmas nyüszítése és lesz nyuszifül-varázs? Valami bizonyára csak lesz. Hiszen eddig is mindig volt. S ha pedig nem, hát nem. Egy biztos: állni fog az égi kupola.

Árkossy István