Szigete mindannyiunknak volt, legalábbis ideig-óráig. Amíg Timár Mihály, Jókai aranyembere történetét olvastuk. Amíg a Nemo kapitány rejtelmes szigetére keveredett csapat kalandjait betűztük. Vagy az Odüsszeiát, vagy Daniel Defoe Robinson Crusoe-ját, vagy Stevenson Kincses szigetét. Nem beszélve a megérdemelten sikeres Lost tévésorozat megtekintéséről, amely talán mind közül a legnagyobb erővel képes beszippantani az ember gyermekét az elszigetelt földek világába.

Kiskamasz koromban, mint arra nagyon szívesen emlékszem vissza, valódi szigetélményem volt. Kolozsváron a Kis-Szamos vízhozama általában barátságosnak nevezhető. Ez egyrészt azért fontos, mert a lassú folyású víz egy magasfeszültségű villanyvezeték – amit épp a folyómeder fölé építettek – egyik betonpillére mögé az évtizedek során szigetnyi hordalékot tett le, melyen hamar beindult az élet, kialakult a gyep, szépen növekedtek a bokrok-cserjék. Másrészt pedig azért, mert általában elázás nélkül meg lehetett közelíteni – igaz, a cipőt le kellett venni, de a rövidnadrág maradhatott.

Rendes csibészekként egyik nyáron rákaptunk a szigetre. Tele volt lehetőségekkel. Először is nevet adtunk neki: a Viktória-sziget (érthető úgy is mint: Győzelem-sziget) jól hangzott – a nyolcvanas évek Romániájában egy rosszul megválasztott, majd kiszivárgott elnevezés okot szolgáltathatott a botrányra. A „győzelem” e földjét fel lehetett – sőt: kellett – mérni, be kellett járni, el kellett készíteni a térképét. Ezek mind remek elfoglaltságok voltak, és nem igényeltek különösebb geodéziai ismereteket: a sziget tán tíz-tizenöt méter széles és ötven méter hosszú lehetett. A szigetezés csúcspontja a saját pénz megteremtése volt. Akkoriban a városnegyed harmada építőtelep volt, viszonylag könnyen lehetett ólmot szerezni, amiből aztán a nagyobb csibészek valamelyike érméket öntött. Ki tudja – ha nem kellett volna annyit iskolába járni, sikerült volna addig fejleszteni a játékot – mi mást? –, hogy azok is felfigyeljenek rá, akiknek nem kívántuk a kíváncsiságát. De aztán, ahogy ez történni szokott, az idő telt, s a sziget ugyan maradt, de az érdeklődésünk változott, a Viktória-projekt pedig abbamaradt.

Jó ideje egy másik folyó mellett lakom, a Szamost ritkán láttam, de olyankor mindig jólesett sétálni a parton, s szemügyre venni a hordalékszigetet is. Mígnem egyik nyáron meglepődve állapíthattam meg: a Viktória-sziget eltűnt. Nem, nem David Copperfield mágus tette. Kiderült: az illetékesek csinosítgatták már egy ideje a Szamost és a partját: megerősítették a partfalat, sétányt építettek, kandelábereket helyeztek el – szépnek szép lett, bár az izgalmas jelzőt nem érdemelte ki, legalábbis egyelőre. Aztán valaki úgy döntött, hogy mederkotrást kell végezni – amit akkora lendülettel hajtottak végre, hogy kikotorták a Szamosból a győzelem szigetét… Valakik jobban tudják. Sebaj, építenek máshol épp elég szigetet: a Perzsa-öböl emírségeiben, hogy a posztkőolaj időkben is legyen bevételük példátlan turistacsalogató csodáiknak köszönhetően; Kínában pedig a Dél-kínai-tengeren, ahol a mesterséges földdarabokon katonai bázisokat hoznak létre, hogy kiszorítsák az USA-t az ottani fontos tengeri kereskedelmi útvonalak ellenőrzéséből. Ehhez képest a győzelem szigete valóban bagatell…

Most pedig, épp megint Kolozsváron, azzal a hírrel szembesülök: a jó nevű külföldi tervezőirodák megversenyeztetése után a Szamos rehabilitációját célzó pályázatok nyertes tervezetének egyik fő eleme egy mesterséges sziget létrehozása. Hol? Nagyjából a Viktória-sziget helyén.

Na azért.

Király Farkas