Játsszunk Főnixesdit – mondom –, most, harmincöt év után. Akkor rajta hát, jöjjön a megváltó feltámadás: egy régen ledermedt versrovat megidézése, a Versajándék előtűnése ördögi idők hamurétegekkel borított páncéljai alól. Jóllehet a visszapillantás, a feléledés most alig lesz hosszantartóbb néhány nosztalgikus momentumnál, de egy valódi Főnix-ciklus akkor teljes, ha a körlánc élet-halál íve folyamatos, ha a porba hullást követőn ismételten megadatik az újra létezés-lélegzés fennköltségének misztikus bűvölete. Ámbár az említett versrovat nem önmagát emésztette fel, miként öntestét a legendás tűzmadár, ennél szánalmasabb véget ért, hiszen egy angolkóros kor vonaglásainak elsorvasztott áldozata lett. Ilyesféle gondolatokkal idézem magam elé a kolozsvári UTUNK irodalmi-művészeti hetilap 1986. március 21-i lapszámának képét (de sorolhatnám bármelyik kiadást), ahol a kritikák, esszék, novellák, szociográfiák vagy abszurdoidok után, a hatos oldalon némi lazításként szatirikus jegyzetecskék, élces irományocskák és az említett Versajándék rovat találta meg állandó helyét hétről hétre a szövegbarázdák betűvetett ágyásain. (A képmellékleten az idézett oldal felső fele látható). Akkoriban grafikai szerkesztőként építettem egymásra efféle Gutenberg-hasábokat a lapteremtés boszorkánykonyhájának mentális állapotunkat tartósító szivarfüstölőjében, méghozzá többnyire jó kedéllyel az örökké frissen illatozó szellemi tartalmak aromái és adomái között. Ezen a hatos oldalon gurult el hetente a dobókocka szerencsehatosra beállva színes írásokkal habosítottan olvasóink szomjazó tekintete elé. És ott látott napvilágot az idézett lírai rovat is mindig más-más személy ajánlásával poétikai meglepetésként, keretbe foglaltan, a költészet hazai vagy világirodalmi palettáiról kölcsönkért rímképletek magvas üzeneteivel. E szellemi ajándékok azóta is ott pihennek a lapszámok sárguló papír-szögletében, hisz szerkezetében igazán stabil emlékmű-forma a vers; szavakból emelt harangtornya, óratornya, öregtornya többszörösen időálló, ami bizonyítottan túléli nemcsak szerzőjét, de olvasóját is.

S ha már Utunk-múltunk került terítékre, a rovat pillanatnyi reneszánszának alkalmából hadd ajánljam tisztes olvasónk figyelmébe, korabeli fejléc alatt, mai Versajándékként a lap akkori főszerkesztőjének Létay Lajosnak egyik szonettjét, amelyet nem sokkal szomorú eltávozása előtt postázott felém. Egy nap megérkezett a Kriterion Könyvkiadónál kinyomtatott Hozzád szóló szavak című verskötete, amit kérésére és az együtt eltöltött munkásesztendők emlékére tusrajzokkal illusztráltam. Nem sejtettem, hogy utolsó könyve lesz. A lírai válogatás belső címoldalán szépen kurzívált, hurkolt betűkkel ez áll: „Árkossy Pistának, mert ez a könyv – ha könyv! igazán vele, általa ér valamit. Köszönettel, a régi nem múló barátsággal, Lajos bácsi. 2004. dec. 11.” Úgy érzem, erősen eltúlzott a szerénysége, és noha megtisztelő, de eltúlzott a dicsérete is. Viszont amikor a könyvet fellapoztam, gépelt papírlap hullt ki belőle, egyetlen szonettel, egyetlen soros ajánlással. Így végül arra jutottam, hogy ezúttal nem a könyvből idéznék, hanem a váratlanul előbukkanó, írógépen lekopogott melankolikus zöngéjű verset nyújtom át az olvasónak.

Visszaidézem, nem túl gyakran jelentek meg Lajos bácsi kötetei. Számtalan protokoll elfoglaltságának nyűge mellett nem szórta, inkább csak csepegtette lírájának elégikus hangolású szófűzéreit, amelyekből többnyire a szellem családi-idilli harmóniákba oltott színei tünedeztek elő. Az alábbi tizennégysorosa pedig számomra a bibliofil poéta merengésén-búcsúzkodásán túl azt a húsz esztendőt is visszahozza, amit Vele és szerkesztőtársaimmal éltünk át nap mint nap. És amit most is gyakorta átélek, igaz, már pusztán emlékként, de úgy legalább kitörölhetetlenül.

Létay Lajos

A 80 Küszöbén

Ha lenne évem egy még legalább

elüldögélni könyveim között

s ne bántana betegség, se galád

gond, szükség, mely már rég ránk költözött

s ne hallanám piacok ricsaját,

marakodásait koncok fölött,

csak azt tudnám, engemet itt család

ölel körül s ha lennék üldözött,

jégmezőn túl is hallanám szavát,

érezném rámsugárzó melegét:

megtartóm volt annyi rossz éven át,

gondjaim közt gondűző menedék,

kínálva költők muskotály borát –

Ha indulnék már, Ők mondják: ne még!

Árkossy István