Még soha nem voltam a Kárpát-medencén kívül. Hogy nem voltam, az csak egy dolog, de még csak nem is vágyok rá. Valahogy beleszerettem, talán egészen kicsiny gyermekkoromban a Kárpátokba, s nem volt vágyam elmenni, pedig utazni nagyon szeretek. Helyesebben mondva úton lenni. Mert az utazást megelőző ceremónia nálam eléggé nehézkes, mondhatni ez már utazásitisz. Nem úgy, mint minden normális ember, hogy becsomagolom a szükséges holmikat és indulok, ó, be könnyed is volna! Nem. Én legalább három nappal az utazás előtt elkezdek pakolni. A pakolással egyidejűleg idegeskedni, akkor is, ha nincs min. Szép komótosan, körültekintően pakolok, kiszámolom, hogy hány napra mennyi ruhára van szükségem, ez mindig változó, mert néhol illik a vacsorához átöltözni, néhol pedig szalonnasütés, sárban ugrálás az esti program, szóval a ruhák mennyisége változó, és persze a kiegészítők sem elhanyagolhatóak. Mára kicsit alábbhagytam az ilyesmivel, de néhány éve fel nem vettem volna egy piros blúzt, piros fülbevaló, nyaklánc, karkötő nélkül. Idővel talán a csomagjaim mérete csökken majd. Én vagyok az, akinél mindig van bicska, néha több is, só, papírzsebi, nedves törlőkendő és egy rakat gyógyszer és mindenféle eszköz, felkészülve egy esetleges katasztrófára, vagy világvégére. Egy szempontból nem is rossz dolog ez, de más oldalról nézve, meg tud gyűlni a bajom a sok csomaggal, nemcsak az utazás, de a szállás elfoglalása közben is. A csomagolásnak nincs egyszerű módja nálam, minekutána bepakoltam azokat a holmikat, amire egészen biztosan szükségem lesz, jön a lista. Mert bizony, én egy teljes tervet írok a csomagoláshoz, hogy véletlenül se felejtsek otthon semmit. Papírra vetem azokat a dolgokat, amik nélkül nem indulhatok el, viszont a következő három napban még szükségem lesz rájuk, ennek megkönnyítéseképpen lett utazós parfümöm, utazós szempillaspirálom, vagyis egy teljes, folyton megtöltött neszesszerem. Aki látott már engem pakolni, az tudja, hogy bizony a sárkány-énem ilyenkor hétfejűvé fejlődik, és már jó előre képes vagyok azon töprengeni, milyen lesz az út, pedig jól tudom, hogy minden napnak elég a maga baja. Máskor képes vagyok alkalmazni ezt a bölcsességet, de indulás előtt nem. Ez az állapot egészen addig tart, míg el nem indulok. Attól a pillanattól kezdve, hogy autóba ültem, vagy felszálltam valamilyen tömegközlekedési eszközre, kettészakad a felgyülemlett feszültség, és azt érzem, hogy megérkeztem. Megérkeztem az utazásra, azt érzem, hogy ott a helyem az úton. Tudom, hogy semmi baj nem történhet, hiszen előtte mérlegelve mindent becsomagoltam, felkészültem a jó és a rossz dolgok fogadására, tudom a megoldásokat. És úton lenni igazi kaland, bármerre is a cél, mert valójában az sem érdekel, megérkezni épp annyira nem szeretek, mint elindulni.

Lőrincz P. Gabriella