Túlzsúfolt programok

Továbbra is a kulturális diplomácia vágányán gördülök, múlt hétfői írásomat folytatva. Emlékszem, 2013-ban megkérdeztem a kiváló polonista műfordítót, Szenyán Erzsébetet, jelen lesz-e Krakkóban a Lengyel Irodalom Fordítóinak Világkongresszusán, együtt élvezzük-e majd a királyi város hangulatát. Erzsébet határozottan felelt: ő már nem megy ilyen helyekre, mert harminc-negyven év tapasztalatai alapján egyszer s mindenkorra elege van a szakmai utazásokból. E szavain őszintén meglepődtem, hiszen alapjában véve jó dolog utazni és élményeket gyűjteni, elmerülni idegen városok, szállodák hangulatában és a helyi kultúrában, értékes emberekkel és a konyhával ismerkedve… Ezt ma sem gondolom másként, továbbra is elhivatottan teljesítek kulturális küldetéseket, mindazonáltal mélyen megértettem Erzsébet igazát. Hat év alatt a bennem lobogó naivitás helyét átvette a tapasztalat – vagy talán egyszerűen csak megöregedtem…

Igen, esztendők során az ember átéli, mire utalt 2013-ban rangos pályatársam. A laikusok (és egyes irigykedő, sehová sem utazó literátorok) úgy képzelik, hogy egy-egy irodalmi szolgálati út folyamatos dőzsölés, édes semmittevés, luxus a köbön. Tudom, nem kimondottan hálás (hihető, könnyű) ennek az ellenkezőjét bizonygatni, és persze sajnáltatni sem akarom magam, nehogy valakinek megszakadjon a szíve a szegény költő sorsa miatt… A valóság az, hogy egy irodalmi kiküldetés folyamatos összpontosítást igényel, több szempontból is meglehetősen kimerítő – sokkal inkább munka, mint felhőtlen kikapcsolódás.

Külföldön diplomáciai feladatot teljesíteni, nemzetközi konferencián részt venni alapjáraton fárasztó, hiszen reggeltől estig több nyelven kell észnél lenni, társalogni, mások mondókáját hallgatni, magunkban folyamatosan szinkronfordítva. A legnagyobb megpróbáltatás azonban nem ez, hanem a szervezők kényszeres buzgóságának következménye: a program túlzsúfolása. A különféle kongresszusok, fesztiválok leggyakoribb rákfenéje, hogy a házigazdák kötelességüknek tartják a folyamatos gondoskodást a vendégekről. Egyetlen szabad percet sem hagynak a szerencsétleneknek (például nekem), nehogy unatkozzunk, nehogy elveszettnek érezzük magunkat. Katonás napirend szerint reggel nyolctól este tízig minden lépésünket megszabják, felügyelik, és állandóan segítenek, érdeklődnek, megoldanak, sürgetnek. Érkezéskor már a repülőtéren vár egy lelkes szervező, aki betuszkol a kocsijába, folyamatosan beszél hozzám (túlnyomórészt fecseg), és napokon keresztül a vécére is elkísér. Számos alkalommal megtörtént, hogy a második vagy harmadik napon öt perc egyedüllétért könyörögtem, de nem kaptam kegyelmet, mert rohanni kellett a következő helyszínre.

A többnapos külföldi diplomáciai utak nagy előnye lehetne a városnézés – de rendszerint abban sincs sok köszönet. Csinos listám van településekről, ahol úgy töltöttem el legalább egy teljes napot, hogy a főterüket sem láttam, pedig a világháló tanúsága szerint érdemes lett volna… Helyette egy fűtetlen külvárosi teremben a huszonötödik helyi dilettáns szerző felolvasását hallgattam. Ha pedig mégis bejutottam az óvárosba, akkor harmincad-, ötvenedmagammal kellett rohanni, miközben valaki folyamatosan szóval tartott, illetve instruált, hogy hová álljak és merre nézzek a fényképezés kedvéért. Egy tallinni városnézés csúcsaként a szervezők betereltek minket egy múzeumba, melynek megtekintésére sajnos tizenhat percünk maradt – átlagosan ötven másodpercet tölthettem egy-egy teremben, melynek falain tucatnyi barokk festmény lógott. Zentán pedig eleve csak húsz percünk volt megcsodálni az óvárost, ám abból tizenötöt egy mellékutcában töltöttünk, a kátyús járdát bámulva, miközben az idegenvezetőnknek kirendelt helyi tanárember fejből bizonytalanul ismertette a szerb kormányzótanács 1993-as névsorát, életrajzi kommentárokkal…

Szervezők, legyetek mértékletesek!

Zsille Gábor