Száz éve már… II.

Az a Szovjetunió, amelyiket én személyesen ismertem, nem volt rossz. Egy működő hatalom része volt az akkori Kárpátalja. Kisgyermekként fel sem tűnt, hogy én nem Magyarországon élek. Magyar iskolában tanultam, körülöttünk csak magyarok éltek, persze az iskolában már volt orosz nyelvoktatás, de volt angol is, semmi különöset nem éreztem a dologban. Nem tudtam akkor a málenykij robotról, nem tudtam ötvenhatról. Tanultam a Nemzeti dalt, a Himnuszt, a Szózatot, otthon pedig a Székely himnuszt. Magyar népi játékokat játszottunk, népdalokra tanított nagyanyám, és soha nem hallottam a szót: Trianon. Ha valaki beteg volt, hát kapott kezelést, ingyen, ahol három, vagy annál több kiskorú élt egy családban, annak mindenféle kedvezmények jártak. A munkások nyaraltak a cégek kontójára, nem ritkán tengerpartokon… Működött, jól működött az egészségügyi és a szociális háló. Az emberek dolgoztak, mindenki. A fiatalok tanultak, mindenki. Nem voltak hajléktalanok, az utcán nem volt szemét, rendben voltak a porták, volt egyfajta rend. Az a Szovjetunió más volt, amit ismertem, mert nem tudtam, hogy voltak emberek, akiknek meg kellett halniuk a nézeteik miatt, hogy voltak, akiket eltanácsoltak az egyetemekről, mert a magyarságukat versben megírták, én gyermekként csak a működő dolgokat láttam, mert csak azt engedték látnom, az pedig jó volt. A mostani gyermekek már olvasnak politikáról, tudnak döntésekről, jóval zártabb világ volt ez a nyolcvanas években, főként Kárpátalján.

Már látom a rossz oldalát, látom, hogy melyik dolog következménye, hogy csak az egyik dédapámat ismerhettem, hogy minden családban volt valaki, aki az életét áldozta azzal, hogy magyarnak vallotta magát. Arra gondolok, hogy vajon megfoghatóak-e ezek a dolgok lírában úgy, hogy az emészthető legyen. Rengeteg írást olvastam már, és gondolom, most a századik évforduló miatt még többet fogok Trianonról. De be kell, lássam, nagyon kevés olyat, ami nem csapott át sebtépkedő melldöngetésbe. Vannak ismerőseim, akik úgy gondolják, hogy a trianoni döntés jogos és helyes volt, vannak, akik a mai napig nem tudnak belenyugodni, hogy Magyarország nagyobb része, az erdői, hegyei, aranybányái, és lakossága jó része odalett, és ennek már száz éve. Vajon kinek lehet igaza, és mit változtat ez a helyzeten? Valószínűleg semmit. Ahogyan akkor sem az egyszerű emberek döntöttek, most is hiábavaló minden szó. Mégis az a kérdés piszkálja a fantáziámat, hogy egy olyan ember, mint én, aki már nem a saját bőrén érezte a szétszakítottságot, mint mondjuk a nagyszüleim, akik fölött csak úgy húzogatták a határokat, aki már csak beleszületett a csonkításba, tud-e valósat, igazat írni? Persze lett rosszabb, hiszen a szemem láttára született Ukrajna, foszlott széjjel a rendszer, lett a munkás földönfutóvá, de tudom, már teljesen tisztában vagyok vele, hogy ez a békediktátum hozadéka. Kárpátalján nincs már sem egészségügy, nincs szociális rendszer, sok a hajléktalan, az elszegényedett, a munkanélküli, az iskolakerülő, a rendszerrel együtt odalett a rend. Öröklött és magammal hozott nemzetszeretetem, nemzettiszteletem mégsem ért egyet a sírással. Nem érzek összeférhetőséget viszont az Összetartozás napjával sem, hiszen képtelen vagyok ünnepelni abban a tudatban, hogy a Kárpát-medencében egyetlen magyarnak is védekeznie kell, amikor az anyanyelvén beszél. Írok majd történetet, talán verset is, arról, hogy mit gondolok, hogyan éltem meg ezt az öröklött száz évet, miközben úgy tartok ezek megírásától, ahogyan tarthat egy szerző. Mégis hiszem, vannak dolgok, amikről kell írni, talán ez is épp olyan.

Lőrincz P. Gabriella