Otthon

„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”
Tamási Áron

Természetünktől fogva vágyakozunk az otthon megteremtésére. Már a kisgyermek is nyűgös, ha elviszik a megszokott környezetéből, nehezen alszik el, nem találja a helyét. Igen, a megszokás. Körülvesszük magunkat tárgyakkal, könyvekkel, ruhákkal, emlékekkel. Az évek során egyre több emléktárgy gyűlik össze, szinte úgy érezzük, hogy nélkülük nem is volna jó vagy kényelmes az életünk. A kedvenc bögrénk, a könyvünk a megszokott helyén, a toll, a szemüveg, minden, ami körbevesz minket a lakásunkban, ezek teszik otthonná a négy falat. Sokan küzdenek azzal, hogy nem tudnak megszabadulni az évek alatt felgyűlt, szinte soha nem használt ruháiktól, néha úgy érezzük, hogy szinte „kilaknak” a tárgyaink. Megpróbálunk ebbe a csekély hetven-nyolcvan évünkbe belezsúfolni minél több emléket, csupán azért, mert otthon akarunk lenni. Mielőtt tartós párkapcsolatot alakítunk, csak ezek a tárgyak, a minket körülvevő világ adja meg az otthon ízét, illatát, addig talán rugalmasabbak is vagyunk, de miután az ember társra talál, már hiába minden tárgy, emlék, az otthonhoz több kell: egy másik személy. Ilyenkor már nem elégszünk meg semmivel. Nem elég a közös fotó, hanem szeretnénk a társunk közelében lenni, hiszen ő lett az otthonunk. Együtt költözni már egészen más dolog, mint egyedül. Társunk olyan nagyon az otthonunkká válik, hogy miatta magunkkal is szakítunk, észre sem vesszük új szokásainkat, nem hiányoljuk a régieket, mert otthonra találtunk. Párunk jelenti a biztonságot, a könnyebb és a nehezebb időszakok elviselése is egészen más, ha az ember nem egyedül hordozza. Napjainkban, mikor az ember megmagyarázza magának, hogy miért jó egyedül lenni, teljesen átértékelődik az otthon fogalma is. Félünk az elkötelezettségtől, fiatalkori közös életre való vágyainkat pedig könnyűszerrel gyógyítjuk bármiféle anyagiakban mérhető dologgal. A honvágy is megváltozik, mivel nem merünk gyökeret verni, nincs társunk, nincs otthonunk, ezért nem vágyunk haza. Nem a Hazára gondolok, hanem a biztonságra, az állandóságra, arra, ami évezredeken át természetes volt az életünkben. Az ember keresi a helyét a világban, ezért igyekszik minél többet megtudni arról. Több nyelvet megtanul, más kultúrákat ismer meg, olvas, színházba jár, zenét hallgat, szokásokat tanulmányoz, jeleskedik tudományokban. Minél több területen mozog valaki, annál inkább képes a sajátjának tudni a világot. A művelt elme nem esik kétségbe, ha idegen vidéken jár, ha számára ismeretlen dolog kerül az útjába, nem problémát lát, hanem megoldást keres. Minél többet befogad, annál inkább nyitottá válik.

Az alkotóművészek, mint sok egyéb dolgot, ezt is máshogyan élik meg. Akkor is, ha nem tudatosan teszik, amit tesznek. Hiszen nem nyugszanak bele, hogy az ember otthont keres a világban, személyesen akarnak világgá válni. Az író nem elégszik meg azzal, hogy olvas, azt akarja, hogy őt olvassák. Nem törődik bele egyetlen kérdésbe sem, mert választ akar, a saját válaszát.

Lőrincz P. Gabriella