Az a bizonyos csók a zsenialitás megnyilatkozásához egyszerűen nélkülözhetetlen, amit az erre felkent múzsák nyomnak tehetséggel megáldott kiválasztottjaik homlokára. Persze, nemcsak az égiek jósága érdemes említésre, mivel a föld női halandói is inspiráltak, sugalmaztak, vagy fordított esetben marionettként cibáltak, rángattak istenáldotta tálentumokat, még ha azok úgy is vélték, hogy a gyeplő az ők kezükben van. Szükséges művészsors a nőtlenség, vagy hasznosabb a család, a házasélet? Legalább annyian vallják egyiket, mint ahányan a túlsó parton állnak. A klasszikusok példái viszont frappánsan rávilágítanak minderre, és minthogy az idő a róluk szóló állítások, feltételezések vagy mendemondák valódiságát már kellőképpen bizonyította – netán hiteltelenítette –, érdemes felidézni miként vélekedtek agglegénységről vagy törvényes párkapcsolatról a műteremtés héroszai. Leggyakoribb példa a klasszikus reneszánsz triásza, Leonardo, Michelangelo és Raffaello nőtlenségének említése, ami igen eltérő személyiségük folytán nyilván eltérő magyarázattal is szolgál. Esetükben még azt is feltételezték, hogy a szépség személyes kánonja olyan ezoterikus magasságokban lebegett szemük előtt, ami szinte kizárta a póri kapcsolat kötöttségeinek megvalósulását, de az alkotás szabadsága iránti totális igény megóvása ugyancsak megkerülhetetlen tényezővé vált számukra.

Leonardo élettörténetében a fiatalkori homoszexualitás ténye is ott lebeg, periratok vallanak róla, ám az önmagába fordulás, a mindenfajta kötöttség könyörtelen elutasítása, az egyre inkább embergyűlölő magatartás volt főként az, ami igazán magányossá tette. Viszont már korai írásaiban is utal arra, hogy javallt a művészi magányosság, mivel a társkapcsolat legalább 50%-ot elvon a teremtéshez szükséges alkotóenergiákból. Ezt Dalí úgy fogalmazta meg: „A nő a férfi elhülyülésének isteni forrása”.

Michelangelo viszont még ifjúként, már a szülői házban felelősséggel teljesítette kötelezettségeit, rokonait anyagilag is segítette; írásai pedig arról vallanak, hogy szeretetre vágyott, de lobbanékony, összeférhetetlen természete gyakorta eltaszította környezetétől. Magányosan alkotott. Viszont idős korában leveleinek és szerelmes szonettjeinek egész sora idézi, mekkora hatással volt rá Vittoria Colonna, Pescara márkinéja, korának elismert költő személyisége, akinek hozzáírt leveleit annak kolostorban bekövetkezett halála után is mély ragaszkodással őrizte. Ez a zseni egész élete során a platói szerelmet tekintette a spirituális kapcsolatok két ember közti legfejlettebb formájának.

Raffaello személyisége alapjaiban hoz más színeket ezen a palettán, miután nemhogy önmegtartóztató, hanem kimondottan szerelmes típus volt; imádott és tudott előkelő lenni, udvari és felsőbb női körökben forgolódni, elegánsan királyi életet élni; a mindehhez szükséges kellő tapasztalatot Baldassare Castiglionéhoz, az akkori udvari etikett egyik legkiválóbb ismerőjéhez fűződő barátsága is megalapozta. Egy korai házassága, huszonegy éves korában, a menyasszony váratlan halála miatt hiúsult meg, így a szerelmi kicsapongások időszaka jött el, aminek a kor veszélyei szerinti drámai következménye is bekövetkezett (feltételezik): 1520. április 6-án, 37 évesen eltávozott az örök Parnasszusra. Lírai sorai bizonyítják szerelmes természetét, íme: „Mily boldogság igába, hámba törni, / Karodéba, mely lágyan átfog engem; / ha kibúvom, épp az fog meggyötörni.”

Ámde volt, aki valósággal menekült a társas viszony kötöttségétől, Botticelli önmagáról például ezt jegyezte feli: „Azt álmodtam, hogy megnősültem, s ettől úgy elszomorodtam, hogy felébredtem. S nehogy újra elaludjak és megint ugyanazt álmodjam, felkeltem, s mint a bolond, egész éjjel fel-alá jártam Firenze utcáit.” Persze felmerült már akkor a kérdés, hogy lehet-e hithű és példaképül szolgáló, vallásos tartalmakat ábrázoló mestereknek tekinteni olyan művészeket, akik a dorbézolás és testi élvezetek iránt táplálnak csillapíthatatlan vágyat. És itt máris Filippo Lippi karmelita szerzetes neve kívánkozik első helyre, aki a Prato kolostorában készített freskója idején úgy belehabarodott egy Lucrezia Buti nevű apácába, hogy meggyőzve őt, megszöktette, majd házasságra is lépett vele, frigyükből aztán ismét egy tehetséges festő Filippino Lippi látta meg a napvilágot. A pikantéria az, hogy miután a gyönyörök hajszolásától nem volt mentes a pápai környezet sem, nem ítélte el az efféle kihágásokat, elfogadta azt a megközelítést, hogy a szentek ábrázolására tett megbízások példás teljesítését nem befolyásolja a mesterek szabados időtöltése. Aztán eljött a XVI. század, amikor a hozzáállás lényegesen megváltozott a művész megítélésének erkölcsi vonatkozásaiban. Nem is kevesen bizonyították, hogy a megalapozott családi háttér épphogy jótékony hatású az alkotás elengedhetetlen nyugalmához. De ez már egy más lapra tartozik.

Árkossy István