Körömnyi tündérek táncolnak szinte mozdulatlanul az ágon összegyűlt szöszgömbócban. Vagy manók, szöszmanók, úgy tucatnyian. A szösz világos, a manók feketék, fényben fürdenek, a kontraszt erős, nézem őket az első rezzenésükig.

Mondj igent Dubajra! – ez áll a levél fejlécében. Belsejében meg az, hogy húszezerbe sem kerül a repülőút oda. Hogy vissza mennyibe, azt nem tudom. Ahhoz tájékozódnom kellene a repülőtársaságnál. Nem fogok. Dubajban nincs szösz, és nincsenek manók.

Beállok a sínpár közé, a talpfákon lépkedek, emberrel így nem találkozom, vonattal esetleg, de most a mozdonyra is kijárási tilalom vonatkozik, a fűtőházban szomorkodik, vagy éppen élvezi a semmittevést. Walt Whitmant olvas.

Téged dalollak […]

teljes fegyverzetedet, mértékes kattogásod és forradalmas dübörgésed,

fekete, hengeres tested, aranyos bronzod és ezüst acélod

súlyos haránt-rudaid, párhuzamos-egyforma kerekeid, forgó, oldalt csikorgó kerekeid,

ütemesen nekidagadó dobogásod és hortyogásod, távolba vesző zakatolásod, előremeredő nagy lámpásodat,

hosszú, halványan libegő füstbokrétádat, melyet gyengéd bíbor színez,

a kéményből kipöfékelő sűrű-sötét füstfellegeidet, remekbe

kovácsolt testedet, rúgóid és szelepeid, kereked remegő ragyogását,

engedelmesen utánad kocogó vidám kocsijaidat,

melyek csendbe-viharba, lassan vagy gyorsan mindig követnek.

Szél fúj, madarak csicseregnek. Minden más hallgat. Ember közel s távol nem mutatkozik. Lépek talpfáról talpfára, kétlábú mozdony, vontatom a terhet, nyomja vállam, szakítja derekam, tépi, amit tépni tud.

Kidőlt bükk a strekk mellett, van úgy harminc méter hosszú. Szép lehetett, amikor nem hosszú, de magas volt. Gyökérzetéről évek alatt sem tisztult le a föld, s bár némely ágát-bogát sietős erdészek valamikor levagdosták, fektében és lassú pusztulásában is impozáns maradt. Így kell kidőlni.

Meglelem a keresett ösvényt, kisiklom a pályáról, a vagonok össze-vissza torlódnak, sebaj, majd jön a tisztességes mozdony, aki most nem jöhet, a fűtőházban pihen, és Reményik Sándort olvas.

Szalonkocsit vontató vad vitéz.

Vonszolja magával az életet,

Pedig oly mindegy neki az egész.

A Kőrös-völgy vad sziklája alatt

Hányszor vitt engem is e vad lovag.

Szakadt róla a fekete verejték,

Zordon hangját a zordon sziklatornyok

Ezerszeres erővel visszaverték.

Fújt dühében és nem nézett oda,

Hol a haragos szirti szellemek

Zúgták: imhol az ember zsoldosa.

Tavalyi pöfetegek burkával kötözködik a csitri szellő. Majd odébb lebeg, felkapja az avart és szétszórja az ösvényen, akárha szőnyeget terítene elém. Ha fejemen volna a kalapom, megemelném. Ritkák ezek a pillanatok, amikor az erdő még nem éledt fel, a lomb nem takar semmit, az avarból nem törnek elő a zöldek meg az egyéb színek, viszont a fények eléggé nagylelkűek ahhoz, hogy jól beláthassak a fák közé. Ilyen a tavasz robbanása előtti csend. Amelyben semmi sincs, csak madárcsicsergés. Vajon hány dal fér el egy cinegében? És mi lesz a dallal, ha kiszabadult a testből? Bekerül egy másik madárba? Vén fák odvában rejtőzik? Taplók pórusaiba bújik el? Igent mond Dubajra?

Ezt elhoztam:

Király Farkas