Messenger-rabszolgaság

Még tanár koromban részt vettem egy háromnapos iskolaibűnözés-megelőzési képzésen (nem mintha bűnöztek volna az iskolámban, de kellett a pont, és a 120-hoz még sok hiányzott), ahol szegény rendőr bácsi – mikor már mindenről előadott, s még mindig hátra volt két és fél nap – kínjában elmesélte, milyen fene dolog a Messenger. Ugyanis mi történt a minap: ő a kertben munkálkodott, felesége pedig a munkahelyéről küldött üzenetet. Telefonja a szobában maradt, de mivel felesége és mások írtak neki, státusza alvóból aktívra változott, és azt mutatta, hogy „Jelenleg elérhető”. Az asszonyka egyre dühösebb és dühösebb lett, hogy ha egyszer elérhető, mi a fenéért nem nézi meg az üzeneteit, és miért nem válaszol rájuk. Rendőrünk közben békésen nyesegette gyümölcsfáit a kertben, semmi rosszra nem gondolt. A féltékeny típusú asszonyka agyán mindenféle átviharzott, már-már hisztérikus üzeneteket küldött. A bácsi csöndben kapálgatott odakinn. Asszonyka fején még több minden átment, az agyvérzést kapott szegénytől a biztos a szomszédasszonnyal szerelmeskedikig. Végül felhívta a szomszédot, hogy nézzen rá rendőrünkre, utasítsa a telefon megnézésére és válaszolásra.

– Így lettünk észrevétlenül rabszolgákká. Munkaadónk, feleségünk, édesanyánk, barátaink mindent látnak. Látják, hogy jelenleg elérhetők vagyunk, és látják, ha tizennégy perce voltunk elérhetők. Vagy két órája. Vagy egy napja. (Ajaj, aki egy napja volt elérhető, az már nem is él, vagy tényleg megszökött a szomszédasszonnyal.) Látják azt is, ha láttuk, amit írtak nekünk. Látják, és egyre idegesebbek lesznek, amiért nem válaszolunk rá. Bármit is csinálunk, be kell időnként jelentkeznünk, elérhetővé kell válnunk, különben gyanúsak leszünk. Gyanakodik a munkaadó, a feleség, az édesanya és a jóbarát.

Mindenféle forgatókönyvek pörögnek le a fejekben, mint a rendőrné fejében. Borzalmas ez, ráadásul kilépni sem lehet belőle: sőt, ha valakinek azt mondanánk, figyelj, halálosan idegesít a Messenger, most pár órára kilépek, hogy nyugtom legyen – annál semmi nem volna gyanúsabb. Miért lép ki?! Biztosan rosszban sántikál. Biztosan a tilosban jár!…

Arra valahogy senki nem gondol, hogy néha tényleg elegünk van ebből az önként vállalt rabszolgaságból, amitől nem lehet szabadulni, hiszen az emberek java a munkája egy részét is itt végzi, elengedhetetlen kelléke lett a kommunikációnak.

Hol vannak a boldog békeidők, amikor csak telefonon voltunk elérhetők, s mivel naponta egy-kettőnél többször mégsem hívogat az ember senkit, a maradék időben megadatott a nyugalom? Vagy ne adj’ Isten, hol vannak az idők, amikor csak vonalas telefon létezett, és ha ügyesen egyeztettünk, akkor mondjuk este nyolckor beszéltünk, a nap többi részében pedig békében csináltuk, amit csinálni akartunk. Nem volt akkoriban se több munkahelyi lógás, se több házasságtörés, aggódó főnök, feleség, édesanya, „jóbarát”. Egyszerűen nyugodtan élt mindenki, legalábbis ennél nyugodtabban.

Nem is árulom el, mit kívánok annak, aki kitalálta a „Látta” és a „Jelenleg elérhető”, meg az „X perce volt elérhető” funkciókat, és rabszolgajáromként a nyakunkba akasztotta. (Azt talán, hogy soha ne tudjon nyugodtan fát metszeni a kertben.) És ne feledjék: ha ráírnak valakire, annak nyomban „jelenleg elérhető” lesz a státusza – de nem biztos, hogy tényleg elérhető, tényleg beszélni kíván önökkel, és egyáltalán: hogy nincs nagyon elege ebből az egészből.

 

Nagy Koppány Zsolt