Hámozom a krumplit a konyhában. A leves már ott rotyog a cserépedényben, gőzölög a zöldség, a fűszer illata belengi a lakást. Most a második fogást, a rakott cukkinit készítem.

Isten a megtört kenyér, a keresztre szegezett és másokért odaajándékozott szeretet. Sokféle ünnepléssel vehetjük körbe, de az Úr mindig ott marad, egy kenyér egyszerű formájában, és engedi, hogy megtörjük, szétosszuk és megegyük.

A Szentatya szavai kihallatszanak a nappaliból, a misét élőben közvetíti a tévé. Krisztus testét megtörik, mint az ostyát a szentmisén, mielőtt magunkhoz vesszük áldozáskor – hatol belém a felismerés, miről is beszél a pápa. Szemem előtt megjelenik a tövissel koszorúzott arc, melyen a vér a bárány állára csordogál. És a számban érzem az ostya édeskés ízét, amit annyira szerettem majszolni ministráns koromban. Ledobom a krumplit az asztalra, és beszaladok a nappaliba. A család egyként szegezi tekintetét a képernyőre. Félhomály van, a redőnyök lehúzva, rezzenéstelenül követjük az adást.

A tévében látható Hősök tere a szikrázó napsütésben fénybe borul, csillogó káprázat rezeg a forró levegőben, délibábot vont maga köré az aszfalt. Fehér albában, fehér szalmakalapban, áhítatosan végzi a liturgiát több ezer ember a téren. Mintha az angyalok kara megszállta volna Budapest legszebb terét.

Krisztus földi helytartója a hőseink lábánál felépített, fedett pódium hűvösében prédikál. A kamera időnként közeli képeket mutat a hívekről, a hallgatóság esetlen bájjal szemlélődik, némelyek sírdogálnak, mások szemeiket becsukva próbálják a lelkükbe zárni a szentatya üzenetét.

Az egyik oldalon ott van Isten logikája, amely az alázatos szeretet. A másik oldalon viszont ott van az „emberi gondolkodás”, a világ logikája, amely ragaszkodik a megbecsüléshez és az előjogokhoz, a kedvező megítélést és a sikert keresi.

Hallom, hogy kifutott a konyhában a lé. Kiszaladok, letekerem a gázt, leveszem a fedőt a fazékról, és visszasietek, nem akarok lemaradni a pápa üzenetéről. Régóta vártam már. Csakhogy épp vasárnap délben van, sejtettem, hogy gond lesz az ebéddel. Nem tudtam pontosan, miért teszem, de ragaszkodtam a főzéshez.

Nem abban áll a különbség, hogy ki vallásos, és ki nem. A lényegi különbség a valódi Isten és az énünk istene között van.

Hallom a pápa intelmeit. Hát én biztosan nem a vallási rutin szerint élem az életem, bizonygatom magamnak. Teszek-veszek, mosogatok, főzök, vasalok, dolgozom, takarítok. Mint minden nő, asszony, leány. Az imáimat félreeső helyeken hadarom, el ne maradjon. Templomba ritkán jutok el, hiányzik is nagyon.

Velünk is megeshet, hogy „félretesszük” az Urat, a szívünknek egyik sarkába, de közben vallásosnak és jónak tartjuk magunkat, tovább járjuk a magunk szabta utat, és nem engedünk Jézus logikájának.

Közben már a sajtot reszelem. Muszáj odatennem a sütőbe, különben háromra sem lesz kész az ebéd. Sokáig tart a szertartás. A nappaliban azonban három éhes száj várakozik rá.

– Anya, miért nem nézed? Te vártad a legjobban. Miért nem rendelünk? – kérdezi a gyerek jogosan, hiszen máskor is szoktunk.

– Nem, rengeteg cukkini termett – válaszolom –, a mama véletlenül uborka helyett cukkinimagot szórt el – motyogom.

– De most tényleg, miért nem rendelünk? – kérdezi nyomatékosan a fiam.

– Mert vasárnap van – válaszolom.

A hetedik nap, amit megszentelünk, teszem hozzá halkan. Régi vágású kispolgári, konzervatív család utódjaként még van bennem egy darabka abból a jólneveltségből, hogy vasárnap nem rendelünk ételt. Nem majszolunk papírdobozokból műanyag evőeszközökkel műkaját, hanem leülünk a szépen megterített asztalhoz, asztali áldást mondunk, ünnepekkor pedig gyertyát gyújtunk, és megesszük jó anyánk főztjét. Én így nőttem fel.

A keresztény útja nem a siker ostromlása, hanem éppen azzal veszi kezdetét, hogy hátralépünk egyet, s ez megszabadít attól, hogy a középpontban legyünk, ki tudunk lépni középről.

Ezeket a szavakat hallva ráeszmélek, hogy épp ez az, amit anyám egész életében megtett. Hátralépett. Maga elé tolta a családját. Meggyötörten, elhagyatottként élte le az életét. Lassan elfogytak körülötte az éhes szájak, de a vasárnapi ebédet azóta is a nagy asztalnál teríti magának. Háromfogásos ebédet, édességgel megkoronázva. Mindenkihez jó volt, nem bántott senkit, őt viszont sokan, sokszor bántották, ostorozták, köztük én is. Például azért, mert vasárnap egész délelőtt a konyhában állt, és sosem jött el velem templomba.

Ne érjük be egy olyan hittel, amely csak a szertartásokból és az ismétlésekből él. Nyíljunk meg a megfeszített és feltámadt Isten botrányos újdonságára, aki megtört kenyérként életét adja a világért.

A keresztényi megtörtek, ahogy kettétörik az ostyát a szentmisén, ismételgetem az átható gondolatot.

Elszégyellem magam. Az igaz hívő olyan ember, mint az anyám. Nem csinosítja ki magát vasárnap, nem páváskodik a templom karzati ülésén, nem korzózik fagylalttal a kezében a mise után. Nem. Ebédet főz otthon a szűk konyhában, és alig várja, hogy a kis családja az asztal köré üljön és megkóstolja a főztjét. Ott rotyog a szeretete, a gondoskodása a fazékban.

Hámozom tovább a krumplit. A szentatya elhallgat és szilenciumot kér. Most hetvenezer ember hajtja le a fejét Pest belvárosában, a képernyők előtt pedig milliók.

Én meg csak hámozom tovább a krumplit, serceg a kezem alatt a héja, és elősárgállik mindaz, ami a külső, koszos réteg alatt van.

Tallián Mariann