Könyvhét után

Félve indultam el 2009-ben a nyolcvanadik ünnepi könyvhétre. Addig nemigen jártam Budapesten, csupán három-négy alkalommal. Elsőkötetes szerzőként el sem tudtam képzelni, hogy zajlik egy ilyen nagyszabású könyvfesztivál. Féltem: alig ismertem néhány embert, életemben első alkalommal bíztam hosszabb időre valakire a fiaimat, a budapesti közlekedést egyáltalán nem ismertem. Valójában semmi nem volt, amitől ne tartottam volna.

A Kárpátaljai Könyvek sátoránál kipakoltuk a köteteket, rengeteg embernek bemutattak, jókedvűen indult a hét. Tátott szájjal néztem a hihetetlen mennyiségű könyvet, szerettem volna minden sátornál beszélgetni, érdeklődni. Persze, erre nem jutott idő. Az első vásárlóm egy idősebb hölgy volt. Igazi felemelő érzés. Reszkető kézzel dedikáltam az eladott könyvet. Olyan írókkal, költőkkel ismerkedtem meg, akikről addig csak olvastam vagy hallottam, s megtörtént az első találkozás olyanokkal is, akik azóta az életem részévé váltak. Rengeteg szeretetet kaptam akkor, szinte hihetetlen, hogy az irodalmi élet valójában egy harctér. Akkor egy családnak gondoltam. Egy olyan családnak, amibe jó tartozni, egy olyan családnak, amelyiknek én 2009-ben az egyik legifjabb tagja voltam. Ez nem jelentett újdonságot számomra, hiszen a harmadik, legkisebb lány voltam otthon is. Igyekeztem tisztelettel és alázattal fordulni az idősebb „testvérekhez”. Félelmeim lassan feloldódtak, tudtam, jó emberek vesznek körül. A szerzők és az olvasók szeretete, a jó hangulat egyre oldottabbá tett. Alig vártam, hogy hazaérjek és nekiessek az újonnan kapott könyveknek. Megégetett a nap, eláztatott az eső, mintha négy napba sűrűsödött volna három évszak. Forgatag, nyüzsgés, furcsaságok. Beregszász, a kicsi mezőváros, olyan távolinak tűnt, mintha nem is létezne, csak a gondolataimban.

Kilenc év elteltével idén is készülődtem az ünnepi könyvhétre, hogy negyedik kötetemet dedikáljam és több kárpátaljai antológia társszerzőjeként legyek jelen. Ünnep. Kilenc éve minden évben ott vagyok a könyv ünnepén, rengeteg az ismerős, nagy a forgatag, a nyüzsgés, sok a furcsaság. Mára tudom: igazam volt, ez valóban egy nagy család, de harctér is. Vannak ellentétek, mint minden családban, vannak harcok, csaták. Ám egyvalami összeköt: egy nyelven írunk.

Az elsőköteteseknek mindig külön csomag szeretetet viszek, tudom, hogy milyen nagy szükségük van rá. Tudom, hogy a legharsányabbak is szoronganak, a kilenc év alatt sok ilyet láttam már. Évről évre vannak olyanok, akik már nem lehetnek jelen – az égi könyvtárból figyelik, mit csinálunk. – Csupán a könyveikhez mehetek el. S átöleltem azokat, akikkel csak ilyenkor találkozom.

Igyekszem minél több szerzőt megismerni, viszontszeretni az olvasókat, miközben megégek a napon és elázok az esőben… Megtanultam a budapesti közlekedést, a fiaim közben felnőttek, és rengeteg ismerőssel találkozom: nem félek. Azt kívánom, hogy minden elsőkötetes olyan szeretetben részesüljön, mint én kilenc évvel ezelőtt, mert kell a könyvhét, kellenek a nagy találkozások, a feltöltődés, kell minden reszkető kézzel megírt dedikálás, hogy legyen folytatás. Kell, hogy ünnepe legyen a könyvnek.

Lőrincz P. Gabriella