Rövid beszély, melyet szerzett Gabrielis Budapestiensis

Atyámfiai! A mindennemű poétáknak fölöttébb dicséretes elméjükbe idézniük, eltöprengve fontolgatniuk a literatúra elemi fogalmát, melynek neve: piszmogás. Úgy biz’, vénséges história ez, hiszen nemest s különbet alkotni sohasem lehet könnyű, verejték nélkül való – a míves mindig bonyodalmas, a bonyodalom pediglen hosszadalmas. A múltba pergett századok során számosan vallottak erről. Látott-é már emberi szem poétát piszmogás nélkül? Csak olyan ez, mintha tán azt firtatnánk bőszen: létezhet-é sünkutya tüskéknek híján?

Kézirata fölé hajolva piszmog hát mindahány tisztességes, tőről metszett költő. Mérlegének serpenyőjén vizsgálgatja gonddal mindenik szó és szótag picinyke súlyát, csengését és koppanását; motyog és fülel, betold és kihúz, illeszt és elvet. Titokzatos todomány ez! Hagyományból tudni, hogy voltak kiváltképpen szorgos, fölkent papjai, kik tulajdon műveik gúnyáját beh’ sokszor átszabták. Közéjük tartozott Milán, ki nem gomolygó Füst, ám mázsás szikla módjára volt jelen a színen. Versezeteit rögeszmésen újra s újra átírta, még akkor is, midőn azokat már a publikum elé tárta; és sarjadzó leleményeit soronként enyvezte rá művének első papirosára, tíz-húsz szalagocskát egymásra, minek folytán az egyszeri lap végül domborzatossá lett.

Hív tanúm lehet bármely jámbor szerkesztő, ki oldalamon lapátol a poézis tengerén: a mostanság működő költők szintén hajlandóságot mutatnak néminemű piszmogásra. Pompás példának állítható a Pestnek városában élő szerző, Simon lánya Adri. Mit papírra vetett, cserélgeti – újra s újra átgondolja, elveti és visszahívja, megmutatja, felülírja, műhelyében megmunkálja, megmutatja, felülírja, s harmadnap is csiszolgatja. Íme, ebben leledzik a poéta mestersége, ebből fakad tisztaságos lelkiösmerete.

Más mai poéták Milán nyomdokán azt mívelik, hogy már könyvekbe foglalt verseiket gyúrják tovább, roppant bátorsággal és béklyótlan kézzel. Közülük való az ősz mester, a Kovácsok nemzetségéhez tartozó István, ki ma kies vidéki birtokán alkot. Az Úr 1969. esztendejében napvilágra került egy könyv, s benne a mester egy műve, azzal a címmel, Anyám. Tíz sort számlált. Négy télvízzel később egy másik könyvben megint reánk köszön ez a versezet, de immár négy sorból áll. Egyéb helyeken István gazda nem egész sort, csak szót cserél, töröl, told be. Ám őt messze túlszárnyalja az átírásnak főhercege, a változatok nemzetese: Imre, a pénteki költő. Tarsolyában mindig lapul néhány merész átfaragás, új lelemény, kicserélt sor, kacifánt. Ezért lehet, semmi másért, hogy a reneszánsz német himnuszköltő, Gabriel von Redaktor imigyen sóhajt egy zöngeményben: „Ah, türelem próbája! Péntek a te neved.”

Summázva beszélyem, atyámfiai, ha mindezek után valaki azt kérdi: piszmogjon-é egy poéta?, én azt felelem: piszmogjon biz’, mert az a dolga. S ha azt a kérdést szegezik mellemnek: de mennyi ideig piszmogjon?, arra is régóta megvan az alkalmatos felelet: semmiképpen se túl hosszan. Csak annyi ideig, ameddig illő és üdvös. Piszmogjon tisztes mértékkel és szent szeméremmel! A készre faragással tartsa meg a szabott napot, derék szerkesztőjét ne várakoztassa túlontúl, annak szeme világát és elméjét ne gyötörje módfelett, hiábavaló foglalatossággal ne sarkallja heves érzésekre. S ha művét már a szerkesztő gondjára bízta, piszmogásának vessen véget. Aki így cselekszik, bízvást hosszú életű lesz a Földön, s ha eljön a napja, majd bebocsáttatik a mennybe.

Zsille Gábor