Költők játszanak

Karácsony és szilveszter között a megfáradt költő-szerkesztő játszik, hogy januárban – bármiféle képzavar és drámai túlzás nélkül – újult erővel vethesse magát a kéziratok vad oroszlánként vicsorgó malmának borzalmas hörgéssel őrlő gályapadjára. Azt hiszem, ez a legpontosabb és legvisszafogottabb megfogalmazás. Tehát a képzavarokat sikeresen elkerülő irodalmár, nevezzük egyszerűen csak Zsillének, előveszi Fekete Péter kártyakészletét, melyet nemrégiben talált a kamrájában. Hát igen, elég régen vásárolhattam, mert a doboz oldalán az virít: Ára 18 forint. Mondja csak ezek után valaki, hogy manapság semmi jó nem történik a világban!

Fogalmam sincs, a mai ifjúság milyen viszonyt ápol Fekete Péterrel – megboldogult gyermekkoromban én nagyon kedveltem ezt a játékot. Lényege, hogy a pakliban harminchárom lap található: tizenhat pár és a magányos Fekete Péter. A párokat mindenféle jelmezbe öltözött lányok és fiúk alkotják: űrhajósok, rendőrök, kertészek, bohócok; Péter pedig kéményseprő, azért fekete. A játék során össze kell gyűjteni a párokat – az nyer, aki először megszabadul az összes lapjától, a vesztes pedig az, akinél végül Fekete Péter marad. Közben mélyreható felfedezéseket is tehetünk, például megfigyeltem, hogy a lány és a fiú minden kártyapáron egymás felé néz, egyetlen kivétellel: a focilabdát hóna alatt szorongató fiú tüntetőleg hátat fordít a pöttyös labdát pattogtató lánynak. Tudományos következtetés: ha a férfi megérzi a foci közelségét, teljesen megbolondul.

Persze ezt a léha szórakozást is meg tudom indokolni irodalmilag. Lázár Ervin 1978-ban kiadott remek mesekönyve, A kisfiú meg az oroszlánok egyik fejezetében a kiöregedett cirkuszi oroszlán, Bruckner Szigfrid két társának váratlanul bejelenti, hogy feketepéterezni fognak, mert „az jó fáradtság ellen.” Egy rendőr őrmester is csatlakozik hozzájuk, mert feketepéterezni négyesben a legjobb. Szigfrid oszt, ám kiderül, hogy piszkosul csal: saját magának kizárólag párokat adott, a rendőrnek viszont rögtön Fekete Pétert. Az egyik játékostárs kifakad:

„– Csalóval nem játszom!

– El ne menj, el ne menj! Véletlen volt! – kiabált rémülten Szigfrid. – Többet nem csalok.

És tényleg, többet nem csalt.”

A játék olyan remekül sikerül, hogy Szigfridék a rendőrrel megállapodnak: a hétvégén rendeznek egy újabb, még kiadósabb feketepéter-csatát.

Kínálkoznak persze más, intellektuálisabb játékok is, amelyek hatékonyan fejlesztik a költő-szerkesztők nyelvi érzékét, akár szakmai tréningnek is tekinthetők. Ilyen például a Scrabble szókirakósdi, melynek angol nevét – lipótvárosiasan – úgy magyarosítottam: skrábli. (Voltaképpen a nyolcvanas években a honi televízióban is futott, Egri János által vezetett Játék a betűkkel-ről van szó.) Ez tartalmas és önfeledt szórakozás bármely földi halandó számára – kivéve engem, ugyanis rendszeresen kedvesemmel, Simon Adri költővel játszom, aki üzembiztosan fasírozottá ver. Adrival mérkőzve a skrábli számomra az alázat iskolája. Most is, december 27-én, amikor vergődő sasként küzdök, és néhány kimondottan csinos szemantikai megoldással rukkolok elő. Például kirakom, hogy „sémi” és „tagolt” – ám betűim pontértéke szánalmasan alacsony, s a kétszerező és háromszorozó mezőkhöz sem érek el. Adri következik, és lerakja azt a szót: „tyúkész”, alighanem ezzel is nekem üzenve. Betűkétszerezőre rakja és szóháromszorozóra, nyolcvanöt és fél pontot kasszíroz, belesápadok. A következő körben megtoldja azzal: „agybaj” (tessék, már megint személyeskedik…): betűháromszorozó és szóduplázó jutalommal hatvan-valahány pont. Még tele a zsák kihúzatlan betűkkel, de már kétszáz pontos hátrányban vagyok, nyugodtan elővehetem a konyhakést, hogy hasfalam fölnyissam, arccal Tokió felé. Ez az év is jól végződik.

„Ha akarod, megírom a szilveszteri zsurnálomban, hogy skrábliban zseniális vagy és bárkit legyőzöl” – próbálom lekenyerezni Adrit. Felel: „Inkább azt domborítsd ki, hogy ebben a játékban te mennyire béna vagy.” És diadalmasan kuncog, orrnyergén megjelenik a röhögőránc. Hát így állunk.

Zsille Gábor