Kitört a Vezúv! – zuhant rám a rémkép az egyik internetes oldal hatásosan kiemelt fejlécéről. Rossz érzés fogott el. Mellbe vágott. Na, tessék, úgy látszik csak eljött ennek is az ideje, hisz megjósolták, miszerint kétezer évente várható a katasztrófa, ami kiérdemelt természeti jelenség is, hiszen a homo sapiens-faber-ludens alaposan lejáratja magát már ennyi idő alatt. Ilyenkor törnek elő a büntető szellemek, stílusosan tüzet, füstöt, kőesőt okádva. Úgy látszik, nem volt még elég, hogy Pompeji, Herculaneum egyszer már beleégett, beledermedt, elmerült a múltba, most félő, hogy az éveken át tartó lelkes és költséges feltáró terepmunka is hamuba sült pogácsává lesz. Tehát summa summarum: itt a (részleges) világvége! Aztán sötét folton apró sötét betűvel nyomtatott rész jelzi, hogy az ominózus katasztrófa az időszámításunk utáni 79. augusztus 24-i kitörésre vonatkozik és hogy a példás szakértelemnek, valamint digitális technológiák fejlettségének köszönhetően mára milyen újabb lehengerlő kutatási eredményeknek örvendezhetünk. Behúztam szék alá a lábam, mert féltem, a hatalmas kő, ami leesik szívemről, nehogy most nyomorítson meg, s így mégis csak dráma legyen a vége. Aztán oszlott a köd, derült a kép: semmi új nincs a nap alatt, ma ez a „trendi”, hogy érgörcsöt kell szerezni az olvasónak; fejbe kell őt vágni, s ha nem lehet pattintott kővel, ősdoronggal vagy kalapáccsal, akkor hát szavakkal. Éljenek a szószeméthegyek. A cél: elrettentő legyen az írás – szól az instrukció a firkásznak –, s ha nincs, akkor is legyen szenzáció, már, ha kell hóvégén az apanázs. Tehát: felrobbant, lezuhant, összeütközött, kiégett, eltűnt, lecsukták, elásták, kiásták, összedűlt, elfogta, megverte, szétmarta, kiengedték, keresik. Tudniillik: a rossz hír a jó hír. Minden legyen, ami „menő”: tűz kell, halál kell, tűzhalál kell, botrány kell, baleset kell, szenvedés kell; leírva, vagy mozgó képekkel illusztrálva, ahol a képernyőről tündéri mosoly kíséretében a cidriző néző meredt pupilláját fixírozva „további szép estét” kívánnak. Ja persze, minden elhangzott vagy megidézett dráma kizárólag másokat sújt, minket soha, innen fakad az ingyen kapható megkönnyebbülés: lám, micsoda ajándék, hogy mi ebből is kimaradtunk! Íme, a hírvilág hogy képes örömet szerezni a reszkető lelkeknek: így. A kiemelések-elrejtések szinkronikus nyelvi módszertanának leleményfejlődési történelme igen plasztikus, mondhatni, nem ismer konvencionális határokat. Eszembe ötlött egy régebbi reklám, amelynek agresszíven méretesre kiemelt szövegrésze egyértelmű volt: GIGASZÍNPAD – A KÁPOSZTA. Csak az apró betűs részeket hozzáolvasva világosodott meg a kibomló teljes értékű tartalom, vagyis: A GIGASZÍNPAD épületével szemben a kis ABC-ben A KÁPOSZTA fejenként száz forintért elvihető. De facsart manővernek tűnik az is, amikor rádióban egy érdemes személyt bemutatva már hullámzanak a költői gondolatok, csakhogy a bemondó – mivel ő a bemondó – nem mondja be név szerint, kiről esik szó. Cselhez folyamodik: hadd találja azt ki a hallgató, vagy ha nem, hát üljön nyugton mondjuk a csattanóig, akkor majd megtudja, kiről meséltek neki. Addig viszont bőven lesz ideje lerágni mind a tíz körmét. E szakavatott mesterfogásnak van alternatívája is. Ha már beindult a műsor, pereg, pereg a szöveg, aztán a hang váratlanul ritmust és színt váltva megszólal: Jó napot kívánok. Én én vagyok. Szinte látom a jelenetet mindennapi életünkbe átfordítva; eszerint látogatóba menve valakihez köszönés nélkül beülünk a nappalijába és elkezdünk csevegni, majd egy jól kiválasztott pillanatban felállunk, meghajlunk, mondván: Jó napot kívánok! Én én vagyok. Ezt követőn visszaülünk és folytatjuk a társalgást. Persze csak azután, ha a házigazda maga is felállt, kezet fogott (ma már nem!) és viszonozta szavainkat: Én is én vagyok, és jó napot kívánok. S ha már ezt az igen „király” protokoll módszert választjuk, passzol hozzá, hogy a folytatás is legyen stílusos. Ezért vacsora után, az est vége felé – de még a desszert előtt –, illik elbúcsúzni, megköszönni a fogadtatást, megölelni a házigazdát (ma már nem!), aztán visszaülni és folytatni a társalgást egészen addig, amíg újból fel nem állunk, ám akkor már szó nélkül csapot-papot odahagyva el is távozunk. Igen, erősen változnak az idők, változnak az elvárások is, másként viselkedni, gondolkodni, fogalmazni ma már tudni kell, ahogy éppen megköveteli a „trendi”. Közben a képernyőn „hullik az eső, és esik a hó”. Szellemi kultúránk mai „magasságában”.

Árkossy István