Mostanában, így az ünnepek időszakában gyakran kerül terítékre a táplálkozás, a gasztronómia tudománya, mint kiemelt jelentőséggel bíró honpolgári művelet. (Ki tudja, tán ma már gasztrológia is létezhet, az étkek csillagállás szerinti variációinak áltudománya.) Szóval, központi kérdés ilyenkor az ínycsiklandozó kalóriák folyamatos bevitele, a kreativitás mesterfokra emelése az elnevezésekben grasszáló étkek szakkifejezéseinek elképesztő példatárával. Bevallom, nem igazán műveleti területem az effajta életpálya mélyenszántó ismerete, fazekak rejtekében kutakodva ritkán kerestem a túlélés pillanatának lehetőségeit. Ez a hiány talán abból a lelkiállapotból következik, hogy ha csak közeledem a konyhához, már akkor fokozatosan elbutulok, rosszul tájékozódom, bizonytalanság kerít hatalmába, mert noha képzőművészként a látás művészetét gyakorlom, ilyen közegben minden elhomályosul előttem; még az éles látás és éles kés közt sem igazán tudok különbséget tenni. Magamtól elkészíteni bármit színtiszta abszurditás; életemben mindössze egyszer sütöttem teát, de akkor is elpárolgott a víz, ahogy elmerengve figyeltem a gőzindák pajkosan játszadozó, arabeszkmotívumos tekervényeit. Volt a korai korszakomban pirítóskenyér kísérletem is, egyetlen és utolsó, de a művelet pillanatok alatt a szénizotópos kormeghatározás kísérleti kategóriájába kívánkozott át. Magamtól, kényszerhelyzetben, legfeljebb neanderthali gyűjtögető módszerrel keresgélek olykor némi bogyóféléket, például, búr- és földimogyorót, olajbogyót, aszaltszilvát, a kényszerű túlélés reményével. De ha a klasszikus konyhaművészet sokcsillagos iskoláira gondolok, igazán megértem a művelet monumentalitásának kiismerhetetlenül komplex univerzumát, amiben tájékozódni talán jóval nehezebb lehet, mint akár a valóságos csillagközben. Amikor elém tettek alkalomszerűen, luxus helyen egy luxus étket, nyomban felfogtam ennek a művészetnek mindenek felett álló magasröptű összefüggéseit, hiszen ami azon a tálon parádézott, maga volt a földi lét ezoterikus energiáinak kalóriásított példázata. A minimalista stílusú hatalmas fehér porcelán tányér képviselte a heliocentrikus elméletek előtti földi képet, a palacsintaszerűt, ehető, de megdöbbentően parányi kompozícióval annak közepén. S minthogy én mindent képben látok, máris parafrazáltam a tágas felszínt az Atlanti-óceánnal, aminek közepén kisebb kupac meredezett, mintha Szent Ilona szigete lett volna. Kerestem rajta Napóleon császárt, bár tudtam, hiába, hisz rég elhozták onnan földi maradványait, és az Invalidusok párizsi dómjában pihen. De attól még a kiskupac csak szigetkupacként meredezett, legmagasabb pontján – miként az az építkezéseknél hagyomány – zöld gally díszítette, vagy inkább pálmaként ringatózó három, különböző hosszúságú zöldhagyma-szár. Körbe-körbe Jackson Pollock amerikai gesztusfestő stílusában végigspriccelt vérvörös pöttyök virítottak és egy vastagabb – színe után ítélve – valamiféle transzformált mustár csík, ami a felületet határozottan két részre osztotta. Ettől lett a porcelán térrészlet lövészárokszerű, mint a Maginot-vonal az első világháborúban, s ha tányéromat körbeforgattam, eldönthettem, hogy éppen a német vagy a francia oldalon állok. A baj inkább akkor ütött be, amikor a mű első pillanatban érintkezett a valósággal, és villámat beledöftem a védmű egyik kiszögellésébe. A hófehér porcelán csorgatott és fröccsentett rajzolatai pillanatok alatt elmaszatolódtak, a villa nyomai a kurszki tankcsata lánctalpasainak nyomvonalait idézték; a pontok szétlapultak, akárcsak gránát fészkek a Midway-szigetek függönybombázásainak forró pillanataiban. De akár Pearl Harbor is lehetett, mert az ételkonstrukció függőleges építőelemei sorra kidűltek, mint egykor kivégzett amerikai csatahajók. A rendezett látvány pillanatok alatt megváltozott, minden összeomlott. Nem titkolom, bármennyire igyekeztem, nem tudtam összefogni a képi felületet, és amikor már az épületszerű töltelékből is valami gyanús folyadék kezdett szivárogni, tányéromon valóságos csernobili állapotok uralkodtak el. Próbáltam illedelmesen összeterelgetni a széteső mikrovilágot, de hamar felhagytam szándékommal, miközben a lelkiismeretes munka mellett a fokozódó éhségérzet is egyre inkább gyötört. Lelki szemeim előtt megjelent egy 43-as cipőtalp méretű zsíroskenyér, bőven meghintve vöröshagymával és pirospaprikával. Aztán láttam diákkorom menzáján az öblös alumínium merítőkanalat, amiből szakasznyi katonának is elegendő mennyiségű paszulyfőzelék loccsant a tányéromba, hogy mindezt ékesítse egy megvagdosott sültszalonna vörös pírban ragyogó koronája is. Ám előttem akkorra már csak értelmét vesztett pusztítás romhalmaza állt a kiéheztetés megaláztatásával párosítva és természetesen a háborús vesztesnek benyújtott mindenkori testes számlával. Mehetnékem lett. Kimerített a körfelületen megtörtént bukás érzése, a kapkodás, a tétova maszatolás. Indultam. De mégis nyugodt voltam, hisz tudtam, vár odahaza egy 43-as cipőtalp méretű, legendás történelmi múlttal büszkélkedő zsíroskenyér…

Árkossy István