Roppant hálás feladat karácsony és Szilveszter napjára is zsurnált írni, ünnepi tárcát vagy affélét: olyan, mint Molnár Vilmos vagy Muszka Sándor után színpadra menni és felolvasni valamit. A közönség csak néz, hogy tulajdonképpen miért ír ez az ember? Pedig ugye ha én kezdtem volna a sort, talán itt-ott felkacagnak. Soha nem gondoltam még bele, hogy éppen hét nap van a két ünnep között, de most, hogy kétszer rám került a sor, kénytelen vagyok.

Jó volna valami rendhagyót írni, rendhagyót és szomorút (utána úgyis elmegy az ember berúgni, és akkor már nem lesz – annyira – szomorú). Mert hiszen a szomorúság az egyetlen emberhez méltó állapot: lélekre vall és okosságra, e két dologra, ami megkülönböztet minket az állatoktól. (Meg hogy olvasunk, persze.)

Nézzünk végig az éven, veszteségeinken, keserveinken, örömeinken. Aztán tegyük félre az örömöket, és koncentráljunk a rosszra. Csak hogy megvigasztalhassuk magunkat.

Átvertek, bántottak, megaláztak? Így kellett lennie.

Csúfoltak, kirúgtak, nagyon fáj? Úgy jó, ahogy van.

Átbasztak, megcsaltak, megvertek? Elmúlik az emléke is.

Hibáztál, átbasztál másokat? Ne gyötörd magad.

Leléptek, túlléptek, leszartak, meghaladtak? Jól van ez így.

A lelked adtad, de nem kellett, és most dühös vagy? Hagyd csak, már múlik, ugye érzed?

Összetörték a szívedet, széttaposták az elmédet? Helyre jössz, és erősebb leszel tőle.

Hogy nincs semmi értelme erősebb lenni?! Dehogynem: úgy volt jó minden, ahogy volt.

Hiszen elmúlt. Te meg itt vagy. A bajok elmúltak, te meg itt vagy ma, 31-én is. Itt vagy, és az estére készülődsz. Nem azért, hogy berúgj, nem azért, hogy zabálj: hanem hogy elrúgd magadtól ezt a szép, rettenetes évet.

Egyedül vagy és úgy érzed, nem fog menni? Dehogynem.

Fő, hogy menjen – mármint az év. Múljon el. Múljon el, ami szép volt benne és ami jó volt benne, és múljon el az is, ami rossz volt benne.

Ne sajnáld, ne sirasd a jót, és röhögj az elkullogó rosszon, ints be neki elmentében. Soha többet nem fog felkavarni sem egyik, sem másik. Mennek, mennek elfelé.

Jön az új év. Ugyanilyen szar lesz, nyilván, de amíg nem történt meg, addig legalább van remény. Ezt az ideit viszont engedd el. Nincs többé közötök egymáshoz. Jött, örömöt szerzett, meggyötört és most elmegy. Tedd el a megfelelő rekeszbe, és vizsgálgasd néha majd úgy, mint valami furcsa, különleges bogarat: a nap felé fordítva, megcsodálva a színeit, és eltűnődve, honnan volt benne ennyi és ilyen erős méreg.

Vess számot, csináld jobban. Úgysem fog sikerülni persze, de még mindig jobb ezt tudomásul venni, mint magadhoz ölelni, magadnál tartani azt, ami már biztosan nem sikerül(t).

És hallgass zenét. Hallgass bluesokat. A zene mindenre jó. Kifacsarja és meggyógyítja a lelkedet. Például ezt, meg ezt, esetleg még ezt vagy ezt.

Légy szomorú, sírd ki magad, aztán ha egyedül vagy, igyál valamit, ha családdal, barátokkal vagy, akkor is. Fontos, hogy csak annyit igyál, amennyitől nem csinálsz hülyeséget. Amennyitől nem kezdesz görcsölni azon, hogy mégsem jó, mégsem így kellett (volna) lennie, mégsem múlik el, mégis gyötröd magad, mégsincs jól ez így.

Hidd el, jól van. Elmúlt. Nem árt már neked.

Különben is milyen ótvar év volt? Alakja is milyen? 2019. Sehol egy kerek szám.

Nézd csak mi jön: 2020. Jó lesz.

Légy egy kicsit boldog. Új évet.

Nagy Koppány Zsolt