Időkapszula Hitlerrel

A költő a Magyar Nemzeti Levéltár egyik emeleti szobájában ül, a közmunkaprogram humán erőforrásaként, és egy dugig pakolt rekeszt dolgoz fel. Pontosabb úgy fogalmazni, hogy egy időkapszulában turkál. Ugyanis a ládikó olyan borítékokat tartalmaz, melyek 1941-ben érkeztek a Belügyminisztériumba, de a háborús körülmények miatt (vagy a háborútól független, intézményesített állami lustaságból) sohasem foglalkoztak velük. A titkárságon rájuk nyomtak egy iktatószámot, félredobták egy polcra vagy fiókba, és ott belepte őket a folyamatosan érkező levelek áradata. A világháborút követően az új urak (pardon, elvtársak) az irdatlan iratmennyiség részeként teherautókra pakoltatták, és felküldték a Várba, a levéltár Bécsi kapu téri épületébe. Ott pedig a ládákat lecipelték a pincébe, hogy majd egyszer, ha úgy alakul, valaki feldolgozza őket. Tessék, a közmunkaprogram egy újabb értelme.

Tehát a költő ül, és hetvenkilenc évvel ezelőtt írt, de sohasem olvasott leveleket olvas. Ez hallatlanul izgalmas. Hetvenkilenc év elteltével felbont egy leragasztott borítékot, melybe valaki halaszthatatlanul sürgős, sorsfordítóan fontos ügyeket, mondatokat zárt. Például a reszketeg kézírású özvegy Madarász Béláné, Ferenc József téri lakos, 1941 tavaszán aligha képzelhette, hogy a belügyminiszternek szánt levelét majd csak hetvenkilenc évvel később nyitja fel – egy költő, aki futócipőt visel és Decathlonban vett kardigánt, a hajára ráfként feltolt foncsorozott napszemüveget, előtte az asztalon mobiltelefon hever, plusz a laptopja, mellette egy szkenner… Nem, özvegy Madarászné megharapta volna magát, ha ezt 1941-ben valaki elé vetíti. Olyan ez, mintha Mézga Géza találkozna Köbükivel.

A költő elé kerülő, hetvenkilenc éve bontatlan levelek túlnyomó része feljelentés, illetve túlbuzgó seggnyalás. Voltaképpen érthető, hogy a korabeli hatóság olvasatlanul félredobta az efféle irományokat: az apparátus képtelen volt feldolgozni az ezrével érkező feljelentéseket. (Végtelenül naivan remélem: az apparátus igazából nem is akarta feldolgozni a sok aljasságot, a minisztériumi fejesek megvetették a spicliket, és titkos utasításba adták a feljelentések kivizsgálásának elszabotálását.) Ezt alátámasztja Vész Béla detektív, aki 1945-ben, már a világháború után, a népbíróság előtt azt vallotta: Pécsett 1944 májusában, a gettó felállítása után tömegesen érkeztek a rendőrségre névtelen feljelentések olyan keresztények ellen, akik zsidó ingóságokat rejtegettek. E bejelentések oly nagy számban érkeztek, hogy azokat felsőbb rendeletre nem is iktatták, hanem kiosztották a detektíveknek azzal az utasítással, hogy majd utólag lesznek iktatva. A detektívek által beszállított bűnjelek tömege nem fért már el a bűnjelkamrában, így azok egy részét a hivatalos szobákban helyezték el, és még a folyosóra is jutott belőlük.

A költő most kivesz egy bontatlan borítékot (144/1941. iktatószám) a rekeszből, és felnyitja. Benne két A/4-es papírlap, egy győri magánszemély írta. „Tárgy: Kormányzó Úr Őméltóságát ábrázoló kép terjesztése.” És íme a levél: „Méltóságos Főkapitány Úr! Tisztelettel jelentem, hogy bizalmas úton megállapítottam, hogy a jelenleg forgalomban lévő és vegyes porcellánkereskedésekben, esetleg más üzletekben is beszerezhető Főméltóságú Kormányzó Úrnak arcképe mellett Hitler államfő színes arcképe is kapható. A két arckép kivitelezése és ára között feltűnően nagy a különbség. Főméltóságú Kormányzó Urunk képének technikai kivitelezése meg sem közelíti Hitler államfő arcképének kivitelezését, mégis mégegyszer annyi az ára, mint Hitler államfő arcképének. Bizalmasan megállapítottam, hogy Hitler színesen kivitelezett, nagyon tetszetősen kidolgozott képét a helybeli üvegkereskedés közvetlenül Németországból kapja, darabját 1 pengő 20 fillérért. Ugyanakkor a hazai beszerzésű Kormányzó Urunk arcképe 2 pengő 40 fillérbe kerül.” (…)

És így tovább, és így tovább. A főkapitány intézze el, hogy Horthy arcképe ugyanolyan olcsó legyen, mint Hitleré. És a Győr környéki falvakban kik vásároltak Hitler-képet, és kik Horthy-portrét… A főkapitány úr ezt nem olvasta. A költő viszont igen. A levelet visszateszi a borítékba, és csak ül. Nincs hangulata verset írni.

Zsille Gábor