Hogyan ne gondozd dilettánsodat?

Elmesélek egy friss esetet Önöknek: egyszerre szól a figyelmes olvasóknak és persze pályatársaimnak is, vagyis szakmánk képviselőinek. Neveket nem írok, mert itt nem a konkrét személyek fontosak, hanem a szomorú jelenség és a levonható tanulság.

Néhány héttel ezelőtt kis csomag érkezett nekem a Magyar Napló folyóirat szerkesztőségébe, benne egy elsőkötetes szerző könyve. Vonzó külalakú kiadvány egy bejáratott budapesti irodalmi kiadótól: ízléses borító, remek minőségű papír. A szerző huszonéves, nemrégiben diplomázott értelmiségi, szép történelmi családnévvel. Kísérőlevelében hivatkozik közismert mentorára, a kötet évtizedek óta Nyugaton élő szerkesztőjére, továbbá az Országos Idegennyelvű Könyvtárban tartott önálló szerzői estjére – dicsérő helyszíni tudósítás is megjelent róla egy rangos folyóiratban. E referenciákra hivatkozva a szerző arra kér: könyvéről írjak/írassak recenziót, és azt közöljük a Magyar Naplóban.

Lapozgatom a könyvet, s alig hiszek a szememnek. Valószerűtlenül dilettáns sorok bukkannak fel, bokrokban tenyésző ragrímek, képzavarok, tévesen kezelt anyanyelvi rétegek és konnotációk. Az egyik verscímben beígért haikuk szótagszámilag kilométerre esnek a haikutól. És a hang, a költői beszédmód – túlnyomórészt dagályos, erőltetett, a reformkori szerzők régiessége keveredik a Nyugatos stílussal, azaz egy kicsit Arany, egy kicsit Kosztolányi. Máskor átmegy modernkedőbe, ami esetünkben Pilinszky-epigonkodást jelent, vagy Romhányi Józsefre hajazó bökverseket. Akár így, akár úgy, összességében eredetiség alig, rossz sorok viszont tömkelegével. Szinte én érzem magam zavarban, én kérek elnézést az efféle mondatok olvastán, szabadon idézem: Karomon egy óra súlya, régi korok mélabúja. Testemen gyöngyös izzadság, sok elmaradt viszonosság. Piciny méhek röpülése, lelkem sok-sok rezdülése.

Mintha egy 19. századi depressziós poéta, illetve a Szeszélyes évszakok című tévéműsorból ismert fűzfaköltő, az Antal Imre által megszólaltatott Glázser Bozsó házasítását olvasnánk… Könyvének más lapjain költőnk arról értesít, hogy szemében be nem töltött vágy ül, messzi, kegyetlen fény. És mindezt „egy szemöldök alól” figyeli, „mely égnek van emelve”. A macska pedig fel van mászva a fára… Egy másik zöngéből megtudom, hogy a tőrdöféscsók nem csattan, ellenben a zegzugos ajkakban arktikus szemek vannak, és anti-katarzis(!) a beléje csattanó szűk öl nem váró partja, de szűkölő oh beszűkölő(!), bár tudata megtartja… Az ember ilyenkor felpillant a szövegből, és önkéntelenül felkiált: Hogy mi van? A szerző érti, hogy miről beszél? És nekem ezt miért kellene olvasgatnom? És méltató recenziót írnom róla? A Magyar Írószövetséghez kötődő szakmai folyóiratban reklámoznom? Egyáltalán, miért pocsékolják ilyesmire a drága papírt? Ezért vágnak ki fákat?

A szerkesztő ilyenkor próbál kíméletes lenni. A szerzőnek tömör válaszlevélben megírtam, hogy a kért méltatásra sajnos nem számíthat, és hangját „még kiforratlannak” érzem. Ő erre hosszú levélben tiltakozott, őszinte és részletes szakmai véleményem sürgetve, és arra hivatkozott, hogy eddig csak „pozitív visszajelzéseket” kapott.

Itt következik a tanulság. Ez az egész ügy botrány, és nem az elsőkötetes szerző hibája, hanem azoké, akik a könyvét megszerkesztették és kiadták, és őt hónapokon keresztül biztatták és agyba-főbe dicsérték. Az őszinte véleményt nem tőlem kellene követelni, hanem a mélyen tisztelt mentortól és a József Attila-díjas kiadóvezetőtől. Ők ketten ezt a fiatalembert módszeresen megtévesztették, és eljuttatták abba a fázisba, hogy már kötete van és szerzői estje – pályára állították. És küldözgetik folyóiratokhoz, például hozzám. Én pedig őszinte szóval rúgjak bele a szerencsétlenbe, miután mások már elhitették vele, hogy a költészet az ő útja…

Nagy az írástudók szakmai felelőssége. Egy tehetséget nem felkarolni: bűn. Egy tehetség nélküli fiatalban hamis képzetet kialakítani, őt hazug hízelgéssel megtéveszteni: szintén bűn, mert kontraszelektív, káros.

Zsille Gábor