Hétköznapi

A nyár a legkülönfélébb alkotótáborok időszaka, felsorolni is nehéz lenne, Kárpát-medence-szerte milyen sokat rendeznek. Idén három táborozásban is részt vettem, méghozzá tanári minőségben, szebben fogalmazva: a líra műhely vezetőjeként. Mindhárom tábor kellemes környezetben zajlott, igazán hasznosan; értelmes munkát végeztem értelmes diákokkal, és a szellemi-testi feltöltődésre is jutott idő.

A hasznosság abban az értelemben is igaz, hogy a fiatalokkal találkozva, verseiket hallgatva és elemezve megfigyelhettem a következő irodalmi nemzedéket. Mi jellemzi az érdeklődésüket, gondolkodásmódjukat, lírai hangjukat? Hm, többek között az, hogy műveikben markánsan lecsapódik a mindennapi szóhasználat, a közbeszéd. Ez véleményem szerint azért sajnálatos, mert manapság a külvárosi szakmunkástanuló és a falun élő közmunkás nagyjából ugyanazt a trágár nyelvet beszéli, mint némely elit budai diplomás családok gyermekei, netán maguk a jól szituált szülők. Határozottan emlékszem, hogy gyerekkoromban osztálytársaim, a hetedik kerületi cigány lányok és fiúk egyértelműen szebben, kulturáltabban társalogtak, mint például azok a vízilabdás srácok, akikkel néhány héttel ezelőtt egy öltözőben tartózkodtam a margitszigeti Sport uszodában, s akiket edzésük végén az uszoda melletti parkolóban vártak a méregdrága kocsik mellett álldogáló szüleik. Úgy rémlik, gyerekkoromban még az a nézet járta, hogy az öncélú trágárkodás bunkóság, bunkónak lenni pedig ciki. Manapság viszont az a nézet dívik, hogy a trágárság nem bunkóság, hanem „önmagunk pozitív felvállalása”, a gátlástalan bunkóság pedig simán kifizetődő, sőt erény. Ám a legenyhébb esetben is magánügy, privát biznisz, amelybe senki ne merészeljen belepofázni.

A fiatal (nem mellékesen értelmes, jólelkű, érdeklődő!) költők most nyáron elém került versei arról tanúskodnak, hogy témáikat és nyelvi fordulataikat a hétköznapi létből merítik, annak minden uniformizáltságával, lecsupaszítottságával. Szakmaibban kifejezve: versbeszédük meglehetősen lestilizált; kötött formák nélküli szövegeiket nem nagyon nyitják a metafizikai dimenzió felé. (Ön)Vigasztaló szándékkal persze írhatom azt is, hogy a közelmúlt poétikáinak lecserélésével egy radikálisan új nyelvet mutatnak fel. Ám ezt sajnos nem érzem tudatos kortársi törekvésnek, sokkal inkább kordivathoz igazodó sodródásnak. Szövegeikben bármiféle pironkodás nélkül, a legnagyobb természetességgel röpködnek az olyan kifejezések, mint szar, kurva, bazmeg, továbbá bizonyos altesti fogalmak. Mondhatjuk erre, hogy ez is egyfajta narratív ív – mindenféleképpen könyörtelen elhagyása az irodalmi hagyománynak, vagyis a megemelt beszéd poétikai használatának.

Az izgalmas orosz költő, Joszif Brodszkij mondta 1987-ben, Nobel-díja átvételekor: „Napjainkban roppantul elterjedt a tétel, amely szerint az irodalomnak az utca nyelvén kell beszélnie. Minden könnyebbsége és látszólagos demokratizmusa ellenére e tétel sületlenség, és csak akkor van létjogosultsága, ha eldöntöttük, hogy a homo sapiensnek ideje abbahagynia a fejlődést.” Szintén megszívlelendő lehet Thomas Stearns Eliot vélekedése 1947-ből: „Az irodalomban, akár az élet más területein, nem élhetünk örökös forradalomban. Ha minden költőnemzedék a versbeszédnek a beszélt nyelvvel való felfrissítését, korszerűsítését tűzi ki céljául, a költészet nem tehet eleget egyik legfontosabb kötelességének: nemcsak a kor nyelvének pallérozásához kell hozzájárulnia, de túl gyors fejlődését is fékeznie kell, mert a nyelv gyors fejlődése fokozatos romlásával lenne egyenlő, és minket ma ez a veszély fenyeget.”

Tudom, hogy álláspontom konzervatív, de hát ez van, megvénültem… Zárásképpen W. H. Audent idézem: „Van egy, az irodalmat fenyegető veszedelem, amelyet soha nem volna szabad elhallgatni, sőt szünet nélkül nyilvánosan ostorozni kellene, és ez a veszedelem a nyelvrontás. Hiszen az írók nem találhatják fel saját nyelvezetüket, ők az öröklött nyelvtől függnek. Ha az romlott, a romlás forrását kell támadniuk, amely nem az irodalmi művekben, hanem az átlagemberek, újságírók, politikusok hibásan használt nyelvében keresendő.”

Zsille Gábor