Eszter Győzött

A folyóiratot nem csupán a szerkesztő szerkeszti, a rovat cikkeit nem kizárólag a szerző írja. Szerencsés esetben az élet szól bele a munkánkba: valakinek éppen napvilágot lát a legújabb könyve, valaki kerek születésnapot vagy évfordulót ünnepel, netán díjat kap, fontos tisztséget. Rosszabb esetben – és sajnos az a benyomásom, hogy ez a gyakoribb – a halál avatkozik közbe, rúgja félre a terveinket, témáinkat, veri ököllel az asztalt.

Szerdán, október kilencedikén Brüsszelbe utaztam, hogy a Balassi Intézet meghívására részt vegyek a Transpoesie költészeti fesztiválon, melyet immár kilencedik alkalommal rendeztek meg, idén is a Nyelvek Európai Napja alkalmából. Kora este éppen kiléptem szálláshelyem ajtaján, egy önfeledt sétára indulva, amikor kedvesem Pestről sms-ben tudatta velem: meghalt Dobozi Eszter. Négy hónappal ezelőtt Térey János haláláról értesültem tőle ugyanígy, rövid szöveges üzenet útján, két éve novemberben Vasadi Péteréről, előtte Dukay Nagy Ádáméról – lassan már félek a telefon kijelzőjére pillantani. S akkor, a gyászhír pillanatában eszembe jutott a lengyel költő, Adam Zagajewski egyik általam fordított verse (a valódi vigaszt többnyire a költészettől kapjuk), Ez a nap címmel. Kezdő sorai:

 

Ez a nap,
amikor megérkezik a hír,
hogy meghalt egy közeli személy, egy barát, (…)
hitelt adunk (nem szívesen) a hírnöknek, aki
kétségbeesetten értesít minket telefonon, mégsem tudjuk elhinni,
a világon semmiért nem tudjuk elfogadni,
hiszen még nem halt meg (számunkra), korántsem halt meg,
ő már nincs, de még nem tűnt el örökre,
ellenkezőleg, van, léte legerőteljesebb
pontján lép elénk

Az aznap esti brüsszeli séta persze elmaradt – számítógépemhez ültem, és postafiókomban rákerestem Eszterrel folytatott levelezésemre. Nagyon sok levelet találtam, mert a Magyar Napló és Az év versei antológia szerkesztőjeként sok közös ügyem adatott ezzel a végtelenül szelíd, elkötelezett, kifinomult hangú költőnővel. És szerencsére sok kéziratot kaptam tőle, a megbecsült szerzőtől.

Levelezésünkben időről időre szóba került a betegség, Eszter másfél évtizedes harca a gyilkos kórral. Elmondhatatlanul sok testi szenvedésen ment keresztül. Ám ez nem összetörte a lelkét, hanem megszépítette, nemesítette. Az utolsó percig emelt fővel írta gyönyörű verseit. Hiába ütnek szíven idén írt leveleiből az efféle mondatok: „Sajnos nincs versem. Mélyponton vagyok. A hasnyálmirigy-gyulladás után övsömört kaptam. Most iszonyatos fájdalmaim vannak. Alig vagyok az Úr színe előtt…” – a gyöngeséget felülírja az erő, a veszteség éjjelén is fölsejlik a feltámadás reménye, ígérete. Beavatott néhány irodalmi tervébe, melyek örökre megvalósulatlanul maradnak; már soha nem szervezheti meg férje, Alföldy Jenő nyolcvanadik születésnapi ünnepségét, pedig nagy szeretettel készült rá – és mégis gazdagnak látom őt, kiteljesedettnek, maradandónak. Zagajewski már idézett verse ezekkel a sorokkal folytatódik, mintha csak Eszterről szólnának, tökéletesen illenek rá:

még növekszik,
jóllehet már nincs, még beszél,
jóllehet már elnémult, még győzedelmes,
jóllehet már vesztett, elvesztette a harcot – mivel?
az idővel?, a testtel? –, de nem, ez nem igaz, győzött,
elérte a teljességet, a lehető legnagyobb teljességet,
oly teljes, olyan hatalmas, kiváló, hogy nem fér el
az életben, szétrobbantja az élet törékeny edényét,
kimagaslik az élők közül, mintha más anyagból
alkották volna, a legkeményebb bronzból (…)

Isten Veled, Eszter, köszönöm, hogy ismerhettelek!

Zsille Gábor