Előjáték a télhez

Úgy hull ránk a késő ősz, hogy néhány nappal ezelőtt még nyár volt. Holnap pedig tél lesz – vagy az sem. Tegnap reggel a vonatból azt láttam, hogy hó födi már… de végül csak próbálkozásnak, tréfának, esetleg figyelmeztetésnek bizonyult.

Ma a Házsongárdi temetőben sétáltam. Sírokat kerestem. Sokan távoztak el az utóbbi évben a barátaim közül, nagy volt a hullás, ahogy valaki fogalmazott. Persze nemcsak itt, Kolozsvárott – de itt mintha különösen rájárt volna a kaszás a barátaimra.

A sírok között lődörögve-kajtatva régi versek jutottak eszembe. Hosszúak, sötétek és borúsak az estéink mostanság, olvasni pedig jó – teljes terjedelmükben idézem hát ezeket.

Az egyik Áprily Lajos Tavasz a Házsongárdi temetőben című, 1925-ben megjelent örökbecsű költeménye:

 

Tavasz a Házsongárdi temetőben

A tavasz jött a parttalan időben
s megállt a házsongárdi temetőben.

Én tört kövön és porladó kereszten
Aletta van der Maet nevét kerestem.

Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom,
s tudtam, elmúlt nevét már nem találom.

De a vasárnap délutáni csendben
nagyon dalolt a név zenéje bennem.

S amíg dalolt, a századokba néztem
s a holt professzor szellemét idéztem,

akinek egyszer meleg lett a vére
Aletta van der Maet meleg nevére.

Ha jött a harcok lázadó sötétje,
fénnyel dalolt a név, hogy féltve védje.

S a dallamot karral kisérve halkan,
napsugaras nyugat dalolt a dalban,

hol a sötétség tenger-árja ellen
ragyogó gátat épített a szellem.

Aletta van der Maet nevét susogta,
mikor a béke bús szemét lefogta.

S mikor a hálátlan világ temette,
Aletta búja jajgatott felette,

míg dörgő fenséggel búgott le rája
a kálvinista templom orgonája.

Aztán a dal visszhangját vesztve, félve
belenémult a hervadásba, télbe.

Gyámoltalan nő – szól a régi fáma –
urát keresve, sírba ment utána…

A fényben, fenn a házsongárdi csendben
tovább dalolt a név zenéje bennem.

S nagyon szeretném, hogyha volna könnyem,
egyetlen könny, hogy azt a dallamot
Aletta van der Maet-nak megköszönjem.

E másikat Wass Albert írta 1927-ben:

Házsongárdi temetőben

Egy délután a zajtól messze szöktem,
s az életemet mentem kipihenni
a Házsongárdi öreg temetőben.

Ősz volt. Halálos. Lomb-hullásos. Szent.
Olyan lélek-csitító volt a csend:
a némaság és a néma ajkú holtak.

Akkor láttam: a fényvirágos álmok,
amik a lelkem szent csodái voltak,
halottak lettek: néma ajkú holtak.

És éreztem: egyszer majd újra ősz lesz,
s a hervadásban meglassul a vérem,
akkor az őszt majd könyörögve kérem.

A holtaktól megirigylem az álmot,
s cserébe nyújtom minden álmomat,
hogy én legyek az őszi csendtől áldott.

S meglátom majd: bűbájos álmaimmal
az életemet nagyon tele szőttem…

s megállok ismét kissé megpihenni
a Házsongárdi öreg temetőben.

Végül meghívok egy harmadik verset is, amelyet Reményik Sándor publikált álnéven: Végvári költeményeként jelent meg 1920-ban:

Íme, bizonyság…
(A k.-i temetőben)

Mint méh dongása végtelenben:
A város úgy elhalkul itt,
Kitárja csendtől ihletetten
A temető a titkait.

Itt áll a temető tanúnak,
Fejfáin magyar még a szó…
Kicsiny keresztek összesúgnak,
Nesz támad, könnyű, elhaló…

Súlyos sírkövek megremegnek,
Kripták ajtaja megfeszűl…
A városból csak ez maradt meg:
A sírkert… érintetlenűl.

Ám ez bizonyság – s mindhiába
Cserélt e bús város nevet,
Kiált a halál némasága:
Itt csak magyar temetkezett.

Komoran, csendben, ősi sírba
Magyart hantoltak itt csak el,
S a sírvers magyarul van írva:
Itt élned és meghalnod kell…

Az ott lenn festék, kétkrajcáros:
Igazság, szentség ez csupán.
Halottaiban él e város,
Itt él egészen, igazán.

S ha alkonyatkor vándor téved
E helyre… ég a hegyorom,
A temető, az igaz élet
Virraszt a halott városon.

Azt mondják, az idő telik. Szerintem pedig csak fogy. Kevesebb van belőle mindegyre. Bár a Házsongárdi temetőben nyugvóknak ez nem oszt, se nem szoroz semmit.

Két héttel a világítás után – november elsején Kolozsváron is fénybe borulnak a temetők – igen érdekes látványt – sőt: érzést! – kínál a Házsongárd. A rengeteg virágcsokor még a sírokon virít – bár már rothadásnak indult nagyobb részük: a nem-művirág-költemények. A mécsesek még a sírkövek körül sorakoznak– de egyikük sem világít. A sírok közötti sétányokon most is bóklásznak emberek – ám nem az itteniek, hanem francia, angol, orosz s ki tudja, milyen nyelven suttogó, tisztelettudó kíváncsiskodók.

Anyám és szülei sírjánál elidőzöm. Beszélgetnénk, beszélgetünk – amennyire lehetséges efféle kommunikáció. A legszebb pillanatban megtöri a csendet valami. Nem, nem dörgő fenséggel búg le ránk a kálvinista templom orgonája – valamelyik (ez nem a reklám helye) fapados légitársaság gépmadara húz el fölöttünk nemtörődöm dörgéssel.

Torda felől torlódnak a sötét fellegek. Indulok, indulnom kell.

Hova is?

Király Farkas