Elfelejtett madárdalaink

Hozzád beszélek, figyelj rám! A hangomból tudni fogod, hogy milyen a kedvem, hogy van-e bennem indulat, hogy érdekelsz-e, mi tovább: fontos vagy-e nekem, és persze még sok mindent fel tudsz fejteni rólam. Például, hogy náthás vagyok. Hogy rosszul aludtam. Lehet, nem is tetszik neked a hangom. Vajon megismernél-e száz hang közül, ha nem láthatnál közben?

Fekszem a matracomon, ahogy szoktam esténként, amikor a nap hírei között kalandozom.

Párnákkal körberakott fészket építek ilyenkor, a jógatéglán tartom a teásbögrémet, hason fekve olvasgatok: így szoktam meg, szeretek kemény földön feküdni. A párnákat Nagymama készítette, kelimszövéssel. Szövőkerete is volt, azon pedig kisebb faliszőnyegeket szőtt azoknak, akiket szeretett. A párnák olajzöld-terrakotta színei oldják (önként választott) spártai körülményeimet. Ő még igazi újságot tartott a kezében a karosszékében ülve, én már csak hetilapokat forgatok, de leginkább a tabletemen olvasom át a nap történéseit. Nagymama nyitott volt az újdonságokra, szívesen tanult, kísérletezett ízekkel, formákkal, anyagokkal, de megbecsülte és őrizte azt, ami az övé, amit ő is úgy tanult az övéitől.

A járványhírek között megakad a szemem a következő főcímen: Elfelejtette a saját dalát egy kihalás szélére sodort énekesmadár. Kicsi, sárga-fekete énekesmadárról van szó, az Ausztráliában élő kockás mézevőről (Anthochaera phrygia). Ahol nagyon megfogyatkozott már a számuk, a fészekből kirepülő fiatal hímek nem találkozhattak idősebb társaikkal, így nem tudták eltanulni a saját dallamaikat, a csak rájuk jellemző éneket. Ráadásul a madárlányok kevésbé ismerik fel ezeket a hímeket, hiszen „idegenül” beszélnek, énekelnek hozzájuk. Megszakadt a lánc.

A mi madárdalunk a nyelvünk, ez a legfontosabb örökségünk apánktól, anyánktól, nagyszüleinktől. Később kedveseink, barátaink szóhasználata is hat ránk: nyelvünk szókészlete egész életünk során változik, bővül. Szavak vesznek ki belőle, szavak adódnak hozzá. Képesek vagyunk új nyelveket megtanulni, váltva megszólalni rajtuk. A legtöbben akkor is tökéletesen beszélik anyanyelvüket, ha évtizedek óta távoli országban élnek, és ha gyerekeiknek is megtanítják, akkor tovább él ott is a madárdalunk. A kockás mézevő sorsa azonban felkiáltójel előttem: saját madárdalomra, nyelvemre még jobban szeretnék vigyázni, mert sok az idegen hatás, szabadon áramlik ma már szinte minden, ami jó is, de veszélyes is sokszor.

A kutatók megpróbálnak úgy segíteni a nyelvüket feledett mézevőkön, hogy a vadon élő példányok énekének hangfelvételeit játsszák le újra és újra a mesterségesen nevelt madaraknak, hogy azok így megtanulhassák a saját dalukat, és amikor majd újra szabadon eresztik őket, azt énekelhessék.

Az ember nem vész el, ha nem saját „madárdalt” választ – a kultúrája vész el, ha ez tömegesen történik. Kérdezhetnénk, hogy na és, akkor mi van, lesz helyette más. Így van. Nem történik valójában semmi. Mégis, gondoljunk a Mauritius szigetén élő dodóra (Raphus cucullatus), erre a barátságos, méternyi magas, húsos, repülni nem képes galambfélére. Nem félt – sajnos – az emberektől, nem tanult meg félni, hiszen a sziget, ahol élt, védett közeg volt. Fészkét is a földre rakta. Amikor a hajósok betörtek a szigetre, csökevényes szárnyaival nem tudott elrepülni. Nem volt képes alkalmazkodni a változásokhoz sem, akár fészekrakási szokásainak megváltoztatásával. Tojásaikat a betelepített állatok felfalták, a madarakat pedig a hajósok egyszerűen megették. A 17. század végére kipusztultak az utolsó példányok is. Ment tovább a világ, nem történt semmi. De ez a semmi engem mégis oly végtelenül szomorúvá tesz újra és újra.

Mirtse Zsuzsa