Szent András hava van, őszutó. Közeleg a negyedik évszak, a tél. Most, hogy megint csak szűkebbre nyithatjuk az ajtónkat, egyre többször jutnak eszembe a nemrég begyűjtött emlékek. Azokat csipegetem, szemezgetem, amikor éhes vagyok. Mert egyre gyakrabban érzek valami megmagyarázhatatlan, alattomos éhséget – pedig eszem rendesen, van még a bőség kosarában, még van miből vennem, érnek újabb és újabb élmények, és keresem is őket. Nem panaszkodom, vagy ha mégis, utólag megbánom. Ám mindezek ellenére titokban újra és újra a képzeletbeli emlékkamrám polcain matatok.

Sok napsütés jutott idén, szeptember végéig kitartott. Amikor csak megtehettem, szabad ég alatt voltam: figyelgettem a körülöttem változó tájat, növényeket, a kisbékákat a nádas partján, amint ugrani készülnek.

Különösen szerettem figyelgetni egy mindent benövő borostyánt: néhány hete még gömbszerű, zöldessárga ernyőkből álló virágokkal volt tele, szeptember közepén egy szép, színes admirálislepkét is meglestem rajta, ahogy nyitogatta-csukogatta a szárnyait az egyik ilyen virágon. Kifejezetten meleg szeptemberünk volt, hálás is voltam érte. Valami még áthúzódott a nyárból, még éppen jó volt a Nap fénye, melegített, de már nem égetett. Szerettem azt az eseménytelenséget, de még jobban a napok viszonylagos szabadságát. Nagy élmények nem értek, mégsem éreztem hiányt, inkább ellenkezőleg: kitöltöttem a lehetőségeimet.

A lepke elrepült, és magával vitt valamit, ami most nagyon hiányzik.

Március óta átrendeződött körülöttünk a világ, és vele együtt talán mi is egy kicsit. Az első hullámot – visszagondolva – könnyű volt végigvinni, mert ott volt a legnagyobb remény velünk, a tavasz. Emlékszem, minden nap kimentem a környékre sétálni, biciklizni. Mindig ugyanazt a kört jártam végig, mert szükségem volt a bizonytalanságban valami bizonyosságra, állandóságra, és arra is jó volt, hogy szakaszolja az időmet. A szemem előtt bomlott ki, majd virágzott el a tavasz. Végigkísértem az aranyvessző színeváltozását, részese lehettem a magnólia tünékeny szépségének, aztán megszínesedett az orgonabokor, mindig volt mit nézegetni, mindig volt minek örülni. Egy-egy kiadósabb eső után a fűzfák törzséről gévát szedtem, amikor csak alkalmam volt rá, erdőbe mentem, gombát kerestem a fák tövében vagy az őszi kikericsek között. Szinte teljes életet éltem. Szinte csak, hiszen folyamatosan ott volt a háttérben a hogyan tovább szorongása. És, mert a valódi élet elkötelezett híve vagyok, hiányoznak a bandázások, az együtt lógások, persze, kinek nem.

A második hullámnál járunk, és kezd keserves lenni. Kezd keserves lenni, mert már csíp a hideg reggel, korán sötétedik, a béleletlen, nyári gumicsizmámban a minap átfáztam rizikegyűjtés közben. Mesekönyv volt pedig az erdő, de nyirkos, hűvös mesekönyv. Lassan csak az ágrajzolatokat látni majd. Sorra marad el minden, ahogy egyik írótársam megállapította: mintha ezt az egész évet elhalasztották volna. Vannak már veszteségeink.

Az elmúlt fél év alatt átrajzolódott a kapcsolati hálónk is: láncok szakadtak, de új szövetségek is alakulóban vannak. Hogy ezek életképesek és hitelesek-e, még nem tudni, hiszen leginkább digitálisan tartjuk a kapcsolatot. Sosem látott mennyiségű levelet váltunk vadidegenekkel is akár, gurítunk gömbölyű reménylabdákat ide-oda. Zártabbak és nyitottabbak lettünk talán egyszerre.

A laptopom mellett, az asztalon csésze, benne a délutáni teám. A reggeli teám erős, testes, fanyar, a délutáni fűszeres inkább: citromfű, levendula, kamilla íze sejlik át rajta. Jólesik már a gőzölgő, forró ital, szeretem kézben tartani a csészéjét is: melegséget ad. Ez utóbbiból pedig mostanában kevés van most, egyre kevesebb.

A borostyán ágbogai között az ernyős virágok helyén zöld bogyók fejlődtek ki, amelyek a tél során fekete terméssé érnek be. A feketerigók örömmel csipegetik majd. Március körül megérkeznek az örvös galambok is, nekik is jut majd belőle. Aztán tavasszal kezdődik minden elölről. Amikor azt érzem, hogy szakad a cérna, fogytán a türelem, erre gondolok.

Igaz, azt az admirálislepkét sosem fogom újra látni, de valamelyik társát talán elküldi majd maga helyett a csapatból.

Mirtse Zsuzsa