A vége felé egyre jobb lesz

Van egy átkozott rossz szokásom, ami miatt nagyon haragszom magamra, de csak nem csitul, ha már elkezdtem, nem merem abbahagyni: olvasás közben valahányszor valami magvasabb gondolatot, nyelvi bravúrt, stilisztikai gyönyörűséget találok, azt egy kis oldalvonással jelölöm, és a könyv hátuljába gondosan feljegyzem az adott oldalszámot. Hogy ennek mi értelme van, már magam sem tudom. Eredetileg gyűjtöttem a jó mondatokat egy közepes fantáziájú vállalkozáshoz, miszerint más szerzők szavaival írok regényt, novellát, aztán csak… beragadt.

Teljesen fölösleges ön- és máskínzás. Ugyanis a ceruzával felrótt számok elkenődnek, alig olvashatókká válnak lassan, a szövegben pedig iszonyúan zavaró, hogy ki van emelve valami: a szem óhatatlanul arrafelé kalandozik, még mielőtt az olvasásban odaérne, és egy korábbi olvasás diktatórikus önkényének rendeli alá a mostanit, amiből egyenesen következik, hogy újabb magvas gondolatot, nyelvi bravúrt, stilisztikai gyönyörűséget már nem látunk meg soha többé, hiszen ott van a korábbi…

Rémes, igen. De most mégsem erről akarok beszélni, hanem egy nagyon érdekes jelenségről, amely régóta foglalkoztat, és amelyre mégsem találok magyarázatot, illetve több lehetséges magyarázatom is van.

Azt vettem ugyanis észre, hogy a könyvek első kétharmada általában egyforma mennyiségben szolgál feljegyzésre érdemes oldalakkal, oldalszámokkal – viszont a harmadik egyharmadban KIVÉTEL NÉLKÜL csoda történik: a könyvek megtáltosodnak, és míg (csak a példa kedvéért) az első kétharmadban csupán húszoldalanként találtam említésre, fel- és meg- és bejegyzésre méltó/érdemes dolgokat, az utolsó egyharmadban szinte oldalanként találok!

Igen, hagyok időt, hogy megemésszék.

Mindezt könyvek százai igazolják ezt. Ugyanakkor nem tudom, mi lehet az oka, de annyira általános, annyira átütően egységesen így van, hogy kénytelen vagyok arra gyanakodni: semmiképp sem lehet véletlen. Ilyen ötleteim vannak:

1. Egyre jobb lesz az utolsó egyharmadnál a könyv. A szerző valahogy összekapja magát, mert látja már a végét, lelkes lesz, és ez megihleti, jobbnál jobb mondatokat írt, arra biztatva az olvasót, hogy szinte soronként jelölje zsenijének lenyomatait.

2. A szerző fárad, és mivel teher alatt nő, egyre szebb és szebb mondatokat izzad ki, miként a fagyöngy vagy a kagyló. Látja már a végét, fellelkesül – lásd első pont.

3. AZ OLVASÓ lesz egyre lelkesebb. Látja már a végét… Na igen, de ennek vannak alesetei:

a) Látja már a végét, a könyv nem elég jó, tudja, hogy soha nem fogja többé elolvasni, de erre csak itt, a kétharmada körül jött rá. Ezért aztán az utolsó egyharmadban keresi azokat az erényeket, amelyek visszaigazolhatják, hogy jól döntött, amikor pénzt adott ezért a szarért. Így aztán sok mindent megjelöl.

b) Látja már a végét, a könyv csodálatos, letehetetlen, de hát akkor oda a varázs, ezért az olvasó késlelteti a gyönyört: minden alkalmat megragad, hogy lassítson, például szinte minden mondatot muszáj jelölni, feljegyezni, mivel tényleg annyira kiváló a kötet, egyszerűen minden szava arany. Így aztán sok mindent megjelöl.

4. Lelkiismeretfurdalásunk támad. (Nekünk, olvasóknak.) (Önmagunkkal szemben.) Csomó pénzt kiadtunk a könyvre, és mindjárt elolvassuk. Pedig könyvtárból is kivehettük volna, teljesen ingyen. De nem, nekünk meg kellett venni, jó könyv persze, nem arról van szó, na de mégis, egyszer megvettük, elolvassuk, felrakjuk a polcra, és… És mi? Az élet rövid, jó, ha egyáltalán még egyszer el tudjuk olvasni az idő alatt, ami hátravan. (Valljuk be, kevés olyan remekmű van, amit évente újra kell olvasni.) Szóval vettünk egy minőségi dolgot, ami mostantól fogja a port és foglalja a helyet, és maximum még egyszer nyúlunk hozzá. Akkor viszont dolgozzon a bestéje!, gondoljuk az utolsó egyharmad tájékán, dolgozzon azért a pénzért – és még a gyengébb mondatokat is jelöljük.

5. Fáradunk. Elfáradunk a jelölgetésben (most nézzenek meg engem, tízezerszámra jelöltem eddig életemben: alig állok a lábamon), és már nincs éles kritikai érzékünk. Már a kevésbé jóval, a közepessel is megelégszünk, olyanok vagyunk, mint a francia autógyárak péntek délutáni minőségellenőrei, átmennek a gyengébb Renault-k is. Sietünk, ez gyakran összefügg a fáradtsággal. Hadd szóljon. Úgyse olvassuk el többet. / Úgyis újraolvassuk, és akkor majd jobban odafigyelünk.

Jesszusom, milyen szomorú lett a vége.

Ezért hát – és mert könyvbarátok vagyunk – (akik persze nem elégednek meg olcsó megoldásokkal) hosszú gyötrődés után arra jutunk, hogy talán mégis az első az igaz… a könyvek egyre jobbak lesznek, ahogy haladnak/haladunk a végük, a végkifejletük felé. A történet önmagára talál, kiegyenesednek a dolgok, a szerző is lazít, minden egyben van, egyszerűen muszáj jobbnak lennie. És az okos olvasó biccent, megnyálazza a plajbászt, és jelöl. Mert itt aztán van mit.

Nagy Koppány Zsolt