A túlsó part ígérete

Az ellobbanás előtti utolsó fény szépsége, melankóliája. Szeptember huszadikán, csütörtökön délután a badacsonyi strandon tizenkét ember fürdött a Balatonban. Köztük én is. A víz kimondottan kellemes volt – a bemerülés első tíz másodpercében barátságtalannak tűnt, de azután varázsütésre átlényegült, befogadott, gyöngéd pajtásom lett. Akár egy frissen betört ló, amikor az ágaskodó rugdalózás után megszelídül, s már hűségesen hordoz. Most egy héten keresztül mindennap fürödtem a tóban, fontos volt ez számomra, mert tavaly és tavalyelőtt nem jutottam el a Balatonhoz, márpedig a magyar tenger nélkül mit ér a nyár…

Szabadnak éreztem magam, hiszen a vízen már nem ringatóztak a lubickolás területét kijelölő bóják: a hivatalos strandszezon végén begyűjtötték őket, ahogy a stégeket is. Örültem ennek, így vadregényesebb volt. Jó messzire beúsztam, egészen egy lehorgonyzott vitorlásig, néhány vadkacsa méltatlankodva menekült. Tempózás közben ezúttal is eszembe jutott egyik kedvenc versem, címe Az úszásról; a lengyel Adam Zagajewski szülőhazájában közismert műve, melyet 2000-ben olvastam először, azóta kísér. Különösen szépnek tartom a záró képét: a mellúszás karmozdulata során egymáshoz simuló kézfejeket az imádság kéztartásához hasonlítja. Íme a vers, saját fordításomban adom:

A folyók e vidéken édesek,
akár a trubadúr éneke,
a mázsás nap sárga cirkuszkocsikon
valahol nyugaton kószál.
A csend ódon kelméje kis falusi
templomokban lebeg, és oly vékony,
hogy egyetlen sóhaj elrongyolhatná.
Szeretek úszni a tengerben, mely egyre
önmagával beszélget
egy vándor monoton hangján,
ki maga sem tudja már
pontosan, mióta rója az utakat.
Az úszás, akár az imádság:
a tenyerek egybeforrnak, szétválnak,
egybeforrnak és szétválnak,
már-már vég nélkül.

 

Befelé úszva a túlpartot néztem, Fonyód és Balatonfenyves szakaszát, és a hátam mögött, a badacsonyi parton napozók is arrafelé bámultak. Belém villant, hogy gyermekkori nyaraimat Zamárdiban töltve, a szabadstrand füvéről és part menti szikláiról több száz órán keresztül szemléltem a túlpartot, Tihany és Balatonfüred vidékét, a mögöttük húzódó hegyek vonulatát. S felidéződött bennem egy kamaszkori látomás: Augusztus herceg a füredi sétányon kószál. Szombat este van, a nyári hőség kellemes meleggé szelídült, a hosszú partszakaszon hemzseg a nép, a borsátrakban a legkiválóbb nedűket mérik, villódznak a fények, egy mulatóból kihallatszik a zene. A herceg mégis unatkozik. Kilépdel a móló végébe, megáll egy hullámtörő sziklán, hosszan csodálja a déli part, Siófok csábító fénytengerét, és azt suttogja: „Itt semmi különös, de odaát, a túlsó parton biztosan nagyszerű lehet.” Ugyanabban a percben Auguszta hercegnő a siófoki kikötőben áll, egy hullámtörő sziklán, hátat fordítva a helyi kavargó szórakozásnak, és hosszan, vágyakozva figyeli a füredi fényeket, ahol biztosan nagyszerű lehet.

 

Zsille Gábor