Valamikor gimnazista koromban kezembe került egy angol nyelvkönyv. Afféle régimódi, amelyikben a ragozást még az I am, thou art formájában jegyezték.E könyvben olvastam először a részeges skót finánc, Robert Burns e versét eredetiben:

Kisebb (vagyis inkább nagyobb – ó, te internet előtti ántivilág!) nyomozás árán megtaláltam a Szabó Lőrinc által nagyszerűen magyarított változatát is. Íme:

Felföld, hegyeim!

Felföld: oda, csak oda vonz a szivem!
Felföld: oda, csak oda!… Fegyveresen
száguld a vadász… fut előtte az őz:
Felföldön a szívem, akárhol időz!

Felföld, Hegyeim, kik a hőst szülitek,
hejhó, bucsuzom most: ég veletek!
Út bárhova, észak akárhova vet,
Felföld, Hegyeim, a szivem tietek!

Hejhó, gyönyörű, hófödte orom,
hejhó, szakadék, s zöld-völgy: bucsuzom;
hejhó, meredély, s erdők, suhogók,
hejhók, patakok, s ti vizek, zuhogók!

Felföld: oda, csak oda vonz a szivem!
Felföld: oda, csak oda!… Fegyveresen
száguld a vadász… fut előtte az őz:
Felföldön a szívem, akárhol időz!

Ugyan szerettem a természetet, mégsem nagyon értettem, miért van annyira oda annyira a hegyeitől meg az őzektől, és maga a szenvelgős búcsú is letűnt korok begyepesedett motívumának tűnt.

Jut mindez eszembe annak kapcsán, hogy hamarosan költöznöm kell, s ha már így adódott, tettem egy kirándulást a Budai-hegységben, azokon az ösvényeken, amelyeket majd’ évtizede róttam, s amelyeket valószínűleg egyhamar nem fogok felkeresni. És ezen a kiránduláson az történt, hogy elérzékenyültem. Kissé. Olyasféle érzés fogott el, mint amikor a Sebes-Körös völgyében utazom gyorsvonattal, és látom-nézem a Szigethegység dombjait-völgyeit, ahol oly sok időt töltöttem, a felszínen és alatta egyaránt. Ha személyvonat lenne, talán le is szállnék, tennék egy kört, majd a következővel utaznék tovább – de nem az.

Megszerettem ezt a vidéket, bár másképp, mint azt. Minden bizonnyal hiányozni fog. Nem a mindig zsúfolt Normafa, és nem is a János-hegyi kilátó. Hanem a Mária-szurdok szezon után virágzó bodzafái. A Frank-hegy téli fülőkéi, Sötétvágás őzlábgombái. A Sorrento-sziklák az aláereszkedő estben. A Diófás-tetőre zúduló köd. Megázni a Budakeszi-erdőben. Télen átgyalogolni a Szépjuhásznéhoz. Ásványokra vadászni az Ördög-oromnál. A Kecske-hegy márciusi hóhullásban. Különböző kilátók. Eszkábált kalyibák, földbe ásott menedékek, lakottak és elhagyottak. Őzeket, vitorlázó repülőket nézni a Vadaskertnél. Vagy csak egyszerűen szívni a friss levegőt, és engedni, hogy a természet átjárjon, s kipucolja a belénk ragadt urbánus szennyezést, már amennyire képes.

Nézem a turistatérképem. Megviselt darab. Szeretem használni, ahogy az iránytűt is. A telefon, a tablet hasznos, mert megmutatja, hol vagyok. A térkép viszont arra jó, hogy megtaláljam magam. Fel kéne rajzoljam rá, merre jártam. Kidobni nyilván nem fogom, emléktárnak jó lesz.

De térjünk vissza Burnshöz. Mint minden valamirevaló költő verseit, az övéit is újra-újrafordítják. És most már van internet is, könnyű belefutni másba, mint amit az ember valójában keres. Megkímélem önöket egy kereséstől, és megosztom egy másik fordítását is e versnek, hogy amíg én folytatom a hegyekhez kapcsolódó lamentációm, immár egymagamban, addig összehasonlíthassák a mesterek munkáit.

Íme:

Viszlát!

Király Farkas