Csáji László Koppány erdélyi Kőrösi-Csoma Sándor-emlékéremmel jutalmazott néprajzkutató, kulturális antropológus, író, költő, szerkesztő, jogász. Legutóbb a Mi magunk: magyar identitás, magyar tradíció című antológia bemutatóján tartott előadást a sztyeppei civilizációról. E témáról és a közelmúltban megjelent szépprózai műveiről kérdeztük. – Csanda Mária interjúja.

Csanda Mária: Magyarságkutatásunk az utóbbi időben fordulatot vett, megnőtt az őshaza, az eredetünk utáni érdeklődés. Önt mióta foglalkoztatja a sztyeppei civilizáció és benne a magyar gyökerek?

Csáji László Koppány: Már középiskolás diákként tervezgettem egyik barátommal, Sudár Balázzsal, hogy elutazunk Belső-Ázsiába, az ujgurokhoz, ahova Kőrösi Csoma Sándor is el akart jutni. Balázsból történész és turkológus lett, a Magyar Tudományos Akadémián 2012-ben létrehozott Magyar Őstörténeti Témacsoport főtitkári tisztségét is ő töltötte be. Én más utakat jártam: néprajzosként, kulturális antropológusként utaztam Ázsia távoli vidékeire Tibettől Szibériáig, Indiától Belső-Ázsiáig. Feleségem nyelvész és folklorista, aki az új Etimológiai Szótár készítésében is részt vett, így a családi és baráti beszélgetések gyakori témája maradt mindmáig népünk és nyelvünk eredete. 2004-ben jelentettem meg a Tündérek Kihalófélben című háromkötetes munkámat (Napkút Kiadó, Budapest, 2004). Ebben a hunok és más sztyeppei népek bonyolult népességtörténeti folyamatait külön kötetben vizsgáltam, de a hunzakutok kultúrájáról, samanizáló szokásairól is a trilógia egy külön könyvében szóltam. A hunzakutokat többen kapcsolatba hozták az Indiában és Közép-Ázsiában az i.sz. 4-6. században óriásbirodalmat létrehozó heftalitákkal (fehér hunokkal).

CsM: A sztyeppei civilizáció mit mond eredetünkről, nyelvünkről az Ön kutatásai szerint?

CsLK: 2007-ben jelentettem meg az azóta négy, egyre bővülő kiadást megélt, összefoglaló monográfiámat, A sztyeppei civilizáció és a magyarság címmel. Ebben felvázoltam azt, hogy a sztyeppei lovasnomád népek és a velük szimbiózisban élt más népek nagy családja milyen sok szállal kötődik egymáshoz történelmileg, kulturális gyökereikben és nyelvi folyamataikban is. Egyetemi éveim alatt tanultam törökül, ami nagyon jól jött anatóliai és belső-ázsiai kutatásaim során. Ennek ellenére a hanti és manysi nyelv viszonylagos ismeretében úgy vélem, hogy a csodálatosan gazdag magyar nyelv legközelebbi rokona valóban ez a két obi-ugor nyelv. Sokáig a nyelvtörténet útján próbálták értelmezni népünk eredetét, majd a régészet és történettudomány vette át a stafétát, az utóbbi években pedig a populáció- és filogenetika vindikálja magának ezt a jogot. Nem szabad azonban elfelednünk a kronológiát, és az etnikai, népességtörténeti folyamatok sokrétűségét. A lovasnomád életmód elterjedése (a korai vaskorban) és az első ismert sztyeppei népek (kimmerek, szkíták) kialakulásakor a magyar nyelv már önálló volt, és nagyon sokat mond számunkra az, hogy nyelvünket az évezredek viharai ellenére megőriztük. Az eurázsiai sztyeppén felváltva vezető szerepet játszó különböző iráni típusú nyelveket beszélők, de a török vagy akár a mongol nyelvűek sem tudták asszimilálni ősi örökségünket, nyelvünket.

CsM: Kodolányi János Julianus barát című regényében ír arról a felfedezésről, amit ma a kulturális antropológusok végeznek, rég elszakadt népek őseinek felleléséről. Mi az, amit ma e téren felfedezhetünk, amiért érdemes akár a világ egészen eldugott helyeire elmenni?

CsLK: Ahogy a Kárpát-medencében és annak tágabb környékén számtalan kapcsolódást találhatunk az egyes kulturális jelenségek terén, sokuk közvetlen vagy közvetett párhuzamát jóval messzebb is kereshetjük. Az ilyen párhuzamok sajátos csoportja a sztyeppei és sztyeppei eredetű népek nagy családjához vezet el. Nem feltétlenül kell ezért Ázsiába utaznunk. Bulgáriában, Besszarábiában és sok más helyen is büszkén keresik (és csodálkoznak rá) a mentalitásbeli, a folklór-motívumokban testet öltő, az énekekben tetten érhető, de akár például a halászat vagy az állattenyésztés fortélyaiban felbukkanó kapcsolódásokra. Ha az egyre többet kritizált, a társadalmi evolúció elméletének hatására meglehetősen merevvé vált nyelvcsaládfa-modell vagy a krónikás hagyományokat görcsösen értelmező múlt-olvasatok helyett felismernénk azt, hogy a népek genetikai „vízgyűjtőterülete”, kulturális öröksége, zenei anyanyelve és mentalitása milyen sokrétű és gazdag, kitágulnának a kutatás horizontjai. Számomra az egyik legnagyobb rácsodálkozás a népköltészet terén volt. Három éves munkával készítettem el a kirgiz Manasz archaikus eposz műfordítását, Somfai-Kara Dávid turkológus nyelvész segítségével (Manasz – kirgiz hőseposz, Molnár Kiadó, Budapest, 2017). Ebben egy lovasnomád nép, a kirgizek a szétszóródásban és a végső pusztulás küszöbén fognak ismét össze mitikus hősük, Manasz, vezetésével, és találnak új hazára a Tienshan hegység hegyi legelői, tavai meseszép világában. Igazi tárházát adja a néprajzi adatoknak ez az Odüsszeiánál és az Iliásznál együttvéve is hosszabb monumentális hőseposz, ami a régészeti leleteknél élőbb (hiszen a szájhagyományozás révén sokszáz éven át őrződött meg), a kívülállók által írott történeti forrásoknál igazabb (hiszen saját magukról szól, utódaiknak örökítették át). Műfordítóként az eposz sajátos nyelvezetét, aszimmetrikus ütemhangsúlyos verselését és költői eszközeit is átültettem a magyar szövegbe. Hasonlóan nagy meglepetés volt számomra két költői lelkületű kis nép, a hanti és manysi hősköltemények megismerése, ahol a metaforák, a magyar népmesékből is ismert motívumok sokasága jelenik meg.

CsM: Mit adhat a múlt megismerése a jelennek, jövőnek a tudós és a hétköznapi ember szintjén?

CsLK: A Belső-Ázsiából Közép-Ázsián át különböző ágakra szakadt és sok-sok népet „hunná tevő” birodalmak után újabb és újabb, a hunok emlékét elhalványító birodalom jött létre a korábbi hunok uralta területeken, a hunok maradékát is új szövetbe szőve. A belső-ázsiai, majd az európai avarok, türkök, ujgurok, kirgizek, kazárok, a tielö (tölesz) törzsi szövetség szétvándorlása, az oguz népek szétvándorlása rendezte át ezt a világot, majd az egészre a mongol hódítás és az aranyhorda tette fel a koronát. Ne felejtsük azonban el, hogy Kárpát-medencei közös történelmünk, sorsközösségünk, egymástól is sokat tanuló kultúráink miatt a velünk élő szomszéd népekkel, szlovákokkal, ruszinokkal, svábokkal, zsidókkal, szerbekkel stb., de akár a románokkal is kereshetjük a „rokonságot” – a populációgenetikusok nem hiába hívták fel a figyelmet erre az összefonódásra. Szent István államalapításával pedig a keresztény népek nagy családjába kerültünk, őseink évszázadokig büszkén hirdették, hogy a kereszténység védőbástyái vagyunk (gondoljunk példaként a Rákosi végzésre vagy Werbőczy Tripartitumára), tehát kulturálisan, mentalitásunkban még tágabbra nyílik a rokonságkeresés horizontja. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a magyarság nem légüres térbe érkezett (egyesek szerint: vissza) a Kárpát-medencébe a honfoglalás idején. Itt már egy sokezer év alatt egymásra rakódott, sokszínű világ fogadta a honfoglaló magyarság etnikailag és kulturálisan szintén nem homogén tömbjét (gondoljunk pl. a hozzájuk csatlakozott kabar törzsekre). Együtt lehettünk csak azzá, amivé nagyapáink, déd- és ükapáink és -anyáink tették a magyarságot és a Kárpát-medencét.

CsM: Szépirodalmi írásait is átszövi ez a tapasztalat: Az őslakos című novellája épp a gyökerek megtalálásáról, felfedezéséről szól, A remete pedig egy faluközösség és egy szentéletű ember találkozásáról a koraközépkort idéző környezetben. Fontos a misztikus, szakrális szál?

CsLK: Az őslakos című novellám valóban sajátos, hiszen egy fiktív, lehetséges jövőben játszódik, ami azonban szakasztott olyan, mint a jelen, azzal az apró különbséggel, hogy ott mi, magyarok, már egy kihaltnak hitt (kiirtott), erdők rejtekébe húzódott nép vagyunk, néhány túlélővel, akik legtöbbje nem is sejti, hogy honnan származik – ez adja az alapszituációt. Első verseimet bő harminc éve írtam, de a múlt és a jelen, az ember szakrális és profán világának összeölelkezése máig foglalkoztat. Utolsó két kötetemben, a Suttogás a zajban című, rövid novellákat tartalmazó könyvemben (Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2019) és A palackposta csöndje című verseskötetemben (Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2020) sem véletlenül ez a két vezérfonál. Ezért is neveztem a Napút folyóiratban általam szerkesztett rovatot „voltjelen”-nek, hiszen egyrészt a múltunk alakított minket azzá, amivé lettünk, másrészt mi is folyamatosan, a mindenkori jelenből újra és újraalkotjuk a múltat, mint kognitív valóságot, a múlt és a jelen tehát kölcsönhatásban van. Novelláskötetem középső részében egy új műfajt dolgoztam ki, a Voltjelen tükörszilánkok című „múltfelvilanásokat”, amelyekben nagyon rövid történetfoszlányok elevenednek meg. A múltbéli emberekre nem régészeti leletekként vagy népességtörténeti adatként gondolok. Hasonlóan érző lények voltak, mint mi, féltették a családjukat, vágyakoztak boldog jólét után, gyermeket akartak bármi áron, csaltak és csalódtak, életüket kockáztatták a hírnévért, vagy akár készek voltak kirabolni szomszédaikat a túlélés érdekében, de a szeretet, az emberiség eme legalapvetőbb közös öröksége mégiscsak ott munkálkodott bennük is. A verseskötetemben szintén az empátia, az emberi együttérzés képessége és a szakralitás megélése köti össze a múltat a jelennel. Hiszem, hogy a művészi látásmód és a tudós kíváncsiság korántsem ellentétei egymásnak. A metaforikus gondolkodás, az összefüggések meglátására alkalmas, változó látószög, az, hogy a parányi és a nagyobb léptéket egyszerre ötvözzük többdimenziós képpé, mindkettőben megvan.