„A megélt valóság és annak továbbgondolása egyformán inspirál”

Csanda Mária interjúja Gy. Szabó Andrással

Csanda MáriaElőadóművész, rádiós szerkesztő, esszé- és szépíró, az Ünnepi Könyvhét irodalmi hajóján pedig említette egy beszélgetésben, hogy szobrászattal is foglalkozik. Hogyan lehet a sokféle területet összehangolni?

Gy. Szabó András: Ezek a területek, művészeti tevékenységek egységet alkotnak, ugyanannak a szellemi inspirációnak kivetülései. Gyerekkorom óta érdekel a fa, annak megmunkálása, ezzel egy időben az írás is foglalkoztatott, s valószínű, hogy mindkét foglalatosságot az alkotás öröme csalta ki belőlem. Ugyanekkor, tehát még gyerekkoromban fordultam a versek megszólaltatása felé. Olyan iskolákba jártam, szülővárosomban Balassagyarmaton, ahol kiváló pedagógusok indítottak el helyi és országos szavalóversenyeken. A legtöbb muníciót azt hiszem, édesapámtól kaptam, aki tanárom is volt a középiskolában, és kőszegi bencésdiákként korán eljegyezte magát a verssel, versmondással. Ezeket az impulzusokat, vers- és olvasmányélményeket kamatoztatom a Magyar Katolikus Rádióban, ahol hetente két alkalommal arról beszélek, hogy egy irodalmi alkotás miért nyerte el tetszésemet, s miért tartom fontosnak, hogy minél többen megismerjék.

CsMA Magyar Katolikus Rádió Miért szeretem?című műsorában személyes érintettséggel hozza közel azokat az irodalmi műveket, melyek mindnyájunk számára fontosak. Egyik legutóbbi műsorában Cervantes Don Quijote művét Mikszáth Beszterce ostroma regényével vetette össze, és szó esett arról, hogy az illúzió, ha elég erős, akár a valóságot is képes megváltoztatni – számomra ez a művészet egészére igaz. Képes a művészet megváltozatni a valóságot?

GySzA: Minden valamire való művészet „életelvű”. Azért született, hogy minket, befogadókat azáltal, hogy megérint, formáljon is. Az igazán nagy művészet képes arra, hogy megemeljen, más dimenzióba helyezzen. Ebben az emeltebb dimenzióban máris átrendeződik a valóság; olyan rálátást kapunk az események folyására és értelmezésére, amire „földközelben” nincs lehetőségünk. Mindig Rilke híres sorát idézem, az Archaikus Apollo-torzó című versének utolsó mondatát. A szobortorzó a példában valamennyi pontján még csonkán is rászól nézőjére: „Változtasd meg élted!” Így vagyok én Tolsztoj, Thomas Mann jó pár novellájával, Wilder Szent Lajos király hídjával, hogy csak esetlegesen emeljek ki néhány művet a világirodalomból.

CsM: Új könyve, A végakarat egy kisregényt és novellákat tartalmaz. A kötet címe a kisregényé, Giuseppe Tomasi di LampedusaApárduccímű híres regényének továbbgondolása. Hogyan jutott el ehhez a műhöz, és mi foglalkoztatta leginkább a főhős alakjában?

GySzA: Kisregényemben A párducíróját tettem meg főhősömmé, aki kap a Gondviseléstől hat hónapot és megírja dédapja történetét. Nem mindenben azonos persze főhősöm, Antonio Farrone di Panarea A párduc írójával, de végső soron az ő személye, sorsa ihletett. Miként lehet a biztos vég tudatában ekkorát alkotni? Lampedusa is már betegen kezd hozzá regénye írásához a valóságban. A család, s egyáltalán főhősömnek a családhoz való viszonyulása, a környezet, az ott történt események, már az én fantáziám szüleményei. Az átalakuló környezet sivárságában a nem változó, magas erkölcsiséggel ítélkező ember foglalkoztatott a főhős alakjában. Vannak olyan művek, melyeket újraolvas az ember, akár évente többször is, mert témájuknál, hangulatuknál fogva belénk ragadnak. A merészebbek, mint amilyen én is vagyok, kísérletet tesznek a mű – regény, novella – továbbírására, folytatására. Így voltam én Lampedusa könyvével, mert kérdéseivel, atmoszférájával fogva tartott. Ahogy öregszem, egyre inkább a „volt” és a „van” kettősségében nézem a világot, s nem titok, hogy ebben a viszonyításban legtöbbször a „volt” az értékesebb terrénum. E szemlélet mögött nem holmi körvonalazatlan nosztalgia húzódik meg, hanem annak tudatosítása, hogy a világ, a velünk történt dolgok múlnak, múlékonyak, s ebben az elmúlásban épp az élet számunkra fontos eseményeinek számontartása az igazán értékes. Ez a „kettősség”, a „voltnak” és a „vannak” a tudatosítása teszi annyira vonzóvá számomra A párduccímű regényt, mely, mint köztudott egy szicíliai család alkonyáról készített látlelet. Nemcsak a korabeli társadalom – az 1860-as évekről van szó – hullik darabokra hagyományos értékrendjével körülöttük, de ebben a folyamatban Lampedusa családja is sérüléseket szenved. S akik helyükre állnak, már nem „párducok”, hanem – ahogy a könyvben szerepel – „sakálok és hiénák”.

CsM: A novellák egy csoportja visszatekintés a gyerekkorra, az ősi magyar paraszti kultúra még ismerős emlékeiről tudósít szépírói szemmel. Miért fontos megőrizni ezt a világot az Ön számára?

GySzA: Mert az a világ úgy, ahogy volt, megszűnt, visszahozhatatlan. Óriási értékei voltak. Egy olyan faluközösségről, mentalitásról írtam, mely az élet minden felvetett kérdésére tudta a maga illő, szabatos feleletét. Értékrendjében tiszta, erkölcsi normáiban átlátható volt. Csak jóval később tudatosult bennem, hogy édesapám falujában én egy hosszú, századokra visszatekintő életforma és életmód utolsó elcsípett pillanatának lehettem tanúja, hogy a változás, ami érte a falvakat, a paraszti gazdaságot, ennek a világnak a megroppanása végérvényes, kozmikus jelentőségű. Soha más, utánam jövő nemzedék azzal a környezettel, mely engem körbevett, már nem fog találkozni. Mintha a malmokkal, kovácsműhelyekkel, pajtákkal, kukoricagórékkal, a határba menő tehenes szekerekkel együtt az a familiáris, szakrálisnak érzékelt viszony is eltűnt volna, mely az embert szűkebb és tágabb környezetéhez, meg merem kockáztatni, az univerzumhoz kötötte.

CsM: A novellák másik része történelmi régmúltban játszódik, olyan szereplőkkel, mint Csokonai, vagy a török elleni harcok kiképzője, több történet pedig mai világunkról szól, utazásról, családról, felnövő gyerekekről, anya-gyerek, apa-gyerek viszonyról. Mi inspirálja novellaíróként a témaválasztásban?

GySzA: Mindig a megélt valóság. Meg annak „égi mása”, tehát az elképzelt világ. Így van ez akkor is, ha a történet a középkorban játszódik, mert maga a kialakult helyzet, a rögzített kép, a szereplők egymástól való függése kortalan, térben-időben nem változik. Csokonai költészete, sorsa mindig megejt. Csak meghatódva tudok rá gondolni. Lillától való elválását, a boldogság szétfoszlását, meggyőződésem, egyedül a vígeposzban tudta kényszerűen levezetni. Ezért is teremtettem meg Csokonai találkozását Dorottyával. Sok a személyes jellegű írás. Amire például Ön is utalt, az apa-gyerek viszony – saját fiaimon keresztül is –, mindig izgatott. Mikor, miért, milyen rejtett szálakon keresztül gyöngül meg, majd közelít ismét egymáshoz a szorosnak ítélt kötelék? Tehát a megélt valóság, s annak továbbgondolása egyformán inspirál, de Lampedusa könyve a példa rá, sokszor egy kiváló mű bennem elindult útja szegez a papír fölé.