Az ősidőkben, négy évvel az úgynevezett rendszerváltás után, egy hétköznap délután éppen a kedvenc időtöltésemnek hódoltam Pesten, a Múzeum körút egyik antikváriumában: könyveket nézegettem. Akkoriban sűrűn portyáztam a használt könyvek világában, tucatszám vásárolva ilyen-olyan műveket, a poézisre összpontosítva, persze. Állandó útvonalam is kialakult, afféle antikváriumtúra, amely a Múzeum körút mellett érintette az Andrássy utat, a Nagykörutat és a Bartók Béla utat. Sikeresen megalapoztam házi könyvtáramat, néhány valódi kincset is begyűjtve, például dedikált Márai-, Pilinszky-, sőt Szenteleky Kornél-kötetet – utóbbi értelemszerűen a második világháború előtti.

Tehát álltam a verseskönyvek plafonig érő polca előtt az antikváriumban, a Nemzeti Múzeummal szemben, balra billentett fejjel, nyakamat kínozva. S akkor megütötte a fülem egy párbeszédtöredék, amely két antikváriumi dolgozó között hangzott el:

– Kinek van most Magyarországon a legnagyobb szentképgyűjteménye?

– Hát Szilárdfy Zoltánnak.

Fogalmam sem volt, ki lehet ez a szépséges nevű férfiú, először hallottam róla. Huszonhat évvel ezelőtt ugyebár nem volt számítógépem, sem világháló, hazaérve nem nézhettem utána a Google keresőben, így hát maradtam tudatlan, ment tovább az élet. Nemsokára szeptember lett, és negyedéves papnövendékként elkezdtem a tanévet a szegedi szemináriumban, a Dóm téren. Egyik este rektorunk bejelentette, hogy a szokásos őszi lelkigyakorlatot ezúttal Szilárdfy Zoltán fogja tartani. Hoppá, mondtam magamban.

Az események felgyorsultak. Egykettőre megtudtam, hogy Szilárdfy székesfehérvári egyházmegyés pap, 1938-ban született, vagyis az idő tájt ötvenhat éves volt, és a teológia mellett művészettörténet szakon is diplomát szerzett. Szakterülete a barokk kor, amelyről élő lexikonként mindent tudott, és számos szakkönyvet publikált. Mi több, tanítványa, majd munkatársa volt Bálint Sándor néprajztudósnak, az 1980-ban elhunyt „legszögedibb szögedinek”.

Amikor Szilárdfy október derekán megérkezett hozzánk a papneveldébe, a lelkigyakorlat egyik estéjén engedélyt kaptam, hogy az olyankor kötelező szilenciumot megtörve interjút készítsek vele szemináriumi házi folyóiratunk számára. (Mi tűrés-tagadás, a lapot főszerkesztőként én jegyeztem, a címe pedig roppant meglepő módon az volt, hogy Dóm tér 6.) Szeged szívében beszélgetve magától értetődött, hogy Szilárdfyt kifaggattam Bálint Sándorról is. Megismerkedésükről azt mondta: „Elsőéves szegedi papnövendékként találkoztam vele először, 1956 legvégén. Elmentem hozzá, mert a kispaptársaim mondták, hogy lakik a városban egy hívő katolikus professzor, aki pontosan az engem érdeklő dolgokkal foglalkozik: az ikonográfiával, a szentképekkel, a régi kulturális hagyományokkal. Sándor nagyon nyitottan fogadott, attól kezdve rendszeresen jártam hozzá. Egy valóban krisztusi lelkületű tudóst ismertem meg benne: melengetve, lelkesítően bontakoztatta ki a bennem rejlő képességeket, és nem diktatórikusan, »porolva«. Mind a szavaival, mind a könyvtárával olyan hatást tett rám, hogy az ő szellemi útjain fejlődtem tovább.”

Egy másik kérdésemre e Szilárdfy e szavakkal felelt: „Akkor, az 1956-os forradalom, illetve a Bálint Sándorral való kapcsolatom idején értettem meg, hogy mit jelent egyszerre katolikusnak és magyarnak lenni. Ezt korábban nem tudtam, mert a gyerekkoromat Pomázon töltöttem, amely vegyes lakosságú község: tótok, svábok, szerbek és magyarok éltek ott együtt. Soha nem volt közöttük nemzetiségi ellentét, békében megfértek egymás mellett – de a hangsúly mindig a katolicitásra került, és nem a magyarságra. A katolicitás kifejezéssel nem csupán a vallásra és az egyházra gondolok, hanem a szó eredeti értelmében vett egyetemességre is. Vagyis minden érték magunkba fogadására.”

Tizenhat évvel később, már az Új Ember hetilap szerkesztőjeként, fölkerestem Szilárdfyt Budapesten, Barcsay utcai otthonában, és meggyőződhettem szentképgyűjteménye nagyságáról. A kis lakásban mindenhol: a padlón, a szőnyegen is derékmagasságig álltak a könyvek és a dobozok, szűk közlekedőfolyosókat alkotva. Zoltán atya akkor már nem volt jó egészségi állapotban. 2018 januárjában halt meg, saját szavaival: „hosszú, türelmetlenül viselt szenvedés után”. Szülőhelyén, Pomázon temették el.

Ahogy idősödünk, egyre több kedves halottunk van, egyre több a veszteség. Ez itt a baj.

Zsille Gábor